Hetek óta adós vagyok ezzel az írással nem csak azoknak akiknek megígértem, de mindenekelőtt saját magamnak. Szabolcsi származású lévén, rövid, de velős néprajzos múlttal őszintén mondom, a Sóstói Múzeumfalu a szívem csücske. Nem telik el úgy hazatérés, hogy ne látogassunk el, akár csak egy rövid sétára is. Bevallom, egyedül szeretek leginkább bóklászni a házak között, olyankor előtörnek a gyerekkori emlékeim, és összekeverednek ezzel a furcsa, nemlétező falumúzeumi jelennel. Látom, ahogy nagymamám a nyárikonyhában a disznóknak főzi a krumplit, kendőjét meghúzza, “Kérsz egy puput kislyányom?”. Látom a falusi udvarok óriási akác- és eperfáit, amik alatt fű nemigen nőtt, a földet tyúkok, kacsák taposták keményre, porosra. Látom a pünkösdi rózsa bokrokat, a zöldre meszelt házakat, szőlőtőke árnyékában a fűben delelő nagyapámat, a biciklire kötött kapáját…
Emlékszem végtelennek tűnő nyarakra, vadgalamb búgására, hűvös, sötét tisztaszobákra, dohos párnák szagára, málnaszörp ízére. Házról házra járok, és azon tűnődök, mit láthattak ezek a házak, mit láthattak a bennük lévő tárgyak? Örök titok.
A legutóbbi utam még érdekesebb volt, ugyanis a Tarka Bárka képviseletében dr Bodnár Zsuzsanna muzeológus kíséretében a az utóbbi évek egyik legérdekesebb időszaki tárlatát jártam végig.
Zsuzsanna, a kiállítás szervezője bemutatta a számára különösen kedves régészeti anyagot, mesélt a szigonyos halászatról, megállapítottuk, hogy a halászati szerszámok vajmi keveset változtak az idők folyamán. Megvitattuk az egykori és a jelenlegi magyarországi halfogyasztás problémakörét, beszélgettünk arról, hogy az ármentesítések, mocsárlecsapolások mennyiben befolyásolták a magyarság mindennapjaiban valaha közkedvelt (és előírt) halételek szinte egyik napról a másikra való kiszivárgását a magyar halgasztronómiából.
Zsuzsanna felhívta a figyelmet a XVIII. századi pecsétnyomók halábrázolásaira is, amelyek a hal, a halászat kiemelt szerepét, a környékbeli vizek halbőségét bizonyítják. Mai szemmel nézve hihetetlen, hogy valaha a hal ennyire fontos szerepet töltött be a magyar ember életében.
A tárlat részeként az egyik szobában természetes környezetet alakítottak ki, vízi madarakkal, növényekkel, és egy a kalapja alatt a látogatóknak biccentő halászemberrel és annak eszközeivel. A falakon régi fotókkal is illusztrálták a halfogási módokat, a halászszerszámok használatát, emléket állítva ennek az eltűnőben lévő életformának. A pitvarrészben “Gyermekek halországban” címmel játszóházat is kialakítottak ahol az aprónép halas játékokkal játszhatott. Ugyanitt egy kisebb kiállítást is szerveztek a gyermekek halas rajzaiból.
Volt szerencsém a kiállítás megnyitóján is részt venni, amelyet Radóczi János, a Szabolcsi Halászati Kft. ügyvezető igazgatója nyitott meg. Az első száz vendég tiszai halászlevet kóstolhatott, a gyerekek szabadtéri halas játékokban vehettek részt, megnézhették hogyan készül a sárhajó, és Fazekas Gergely (akinek szakmai írásai hamarosan a Tarka Bárkán is olvashatóak lesznek) jóvoltából halászháló kötést is elsajátíthatták.
Néhány perce kaptam a hírt, hogy a kiállítás helyére a napokban új anyag került. Ettől függetlenül a Sóstói Múzeumfalu megtekintését ajánlom mindenkinek a figyelmébe, halászattal kapcsolatos anyag így is akad bőven!
Legutóbbi hozzászólások