A mocsár

Talán nincs is olyan ember, aki ne hallott volna a mocsárról, erről a végtelenül sokszínű, változatos élettérről. Persze az információ forrásától függ, hogy kiben milyen kép is él erről a vizes élettérről, mai divatos szóval írva wetlandről.

Ha az ifjúságiregényekből, vagy filmekből merítettük tudásunkat, akkor a mocsár minden bizonnyal úgy él a képzeletünkben, mint egy csúnya nagy posvány, tele náddal, hínárral, na meg persze az elmaradhatatlan koboldokkal, rossz szellemekkel. A tájékozottabbak esetleg hallottak a „nádi emberről”, ne adj isten Matula bácsiról is.

Aki a tudományos hírforrásokhoz vonzódott, azok egy mindenféle lényektől nyüzsgő, pocsos, tocsogós dús növényze

ttel megáldott valamire emlékeznek, amiben valami elképesztően üdvözült mosollyal az arcán turkál egy jobb sorsra érdemes természetbúvár, akinek a bőrét már liszt szitává lyuggatta a milliárdnyi szúnyog. Esetleg élet-halál harcot vív a krokodilokkal és egyéb furcsa teremtményekkel.

Egy ősi táj Szatmár – Beregből, a bockereki mocsári erdő. Itt még koboldok is lakhatnak!

Na de, akkor hol van hát az igazság? Mi is az a mocsár és mire számítson az egyszerű ember, ha ilyen helyre vetődik?

Először is tisztáznunk kell, hogy mi a mocsár, ha úgy tetszik definiálnunk, amibe aztán majd belekapaszkodhatunk, a későbbiek során. Nos a mocsár egy olyan mély fekvésű terület, amely vízzel borított vagy legalább is átitatott és időszakosan kiszárad. E miatt vízkedvelő növényzet telepszik meg benne, amely igen dúsan képes tenyészni. Nem keverendő össze a láppal, amely nem szárad ki, legfeljebb területe csökken. E miatt a lápban ritka, sokszor reliktum növény és állatfajok élnek, amelyek már sehol máshol nem találnak kedvező életteret. Más az ásványosodás is, mert a lápban alapvetően felhalmozódnak a szerves anyagok, amelyek anaerob körülmények között ásványosodnak, míg a kiszáradó mocsárban az aerob és anaerob szakaszok váltják egymást, így a növényzet jobban képes hasznosítani a bekerülő szerves anyagot.

Ez hát a száraz definíció. Most pedig lássuk a hazai példákat.

A talán legismertebb mocsárvilág hazánkban az Ecsedi-láp és a Bihar-Békés határán fekvő Sárrét volt. Ez utóbbi Kis és Nagy-Sárrétre tagolódott, melyeket a Berettyó és a Körösök tápláltak. Európai hírű, ma is élő mocsarunk a Kis-Balaton, míg a Hortobágyon újraélesztették a Fekete-rét, a Hagymás lapos, valamint a Kis-Jusztus mocsarakat.

Ilyen egy mocsár madártávlatból. Jól elkülönülnek benne a nyílt vizes és növényes sekélyebb részek.

Vizsgáljuk meg közelebbről mondjuk az Ecsedi-lápot. Valóban olyan elborzasztó világ volt ez, vagy csak a szokás szerint szenzációra éhes írók tették azzá?

Az Ecsedi-láp nevét Nagyecsed községről kapta, mely a láp szélén létesült. Maga a láp egy hosszan elnyúló mélyedésben foglalt helyet, amely Börvelytől egészen Mátészalkáig húzódott. Vízellátását az igen szeszélyes vízjárású Kraszna folyó biztosította.

Bárki azt gondolhatná, hogy jó-jó, ott volt az a nagy teknő, megtelt vízzel és kész.

Azonban a képlet messze nem ilyen egyszerű. Ugyan is az a bizonyos süllyedés, tele volt lokális, esetenként csak néhány deciméter magas kiemelkedésekkel. Ezeket a népnyelv nagyon találóan különböztette meg. A hosszan elnyúló, széles, magasabb terület volt a hát, míg a keskeny csak gerinc. A kis kiterjedésű, kerek-ovális kiemelkedés, porong néven volt ismert, míg a víz alá soha nem kerülő nagyobb kiterjedésű magaslat telek megnevezést érdemelt.

Nyilván való, hogy ahol magasabb területek voltak, a közöttük lévők a mélyebbek, így először ezek teltek meg vízzel. Ahol elég mély és széles volt a víz, és ezért a mocsári növényzet nem tudta benőni azt érnek hívták. Ilyen erek folytak keresztül Kocsordon, amelyek még ma is jól megfigyelhetőek a városban. Ahol a jószág kijárta a növényt (főképp a szürke marha), azt rónának hívták. Az ér által félszigetként körbevett terület volt a szeg. A sekély, poshadékos vizű, növénnyel benőtt részek fertőként voltak ismertek.

Az Ecsedi-láp. A térkép is feltünteti a tápláló Krasznát, és ha jól megnézzük, a közepén látszanak az erek, amelyek összekötik az északi és déli medencét. Erre az elnyúló magaslatra települt Kocsord.

Most, hogy megismerkedtünk a mocsár részeinek nevezéktanával, ássuk magunkat mélyebbre, tekintsünk be a lassan folyó többnyire sekély vízfelszín alá is. Miféle teremtmények népesítették be ezt a különleges élőhelyet, és miféle hasznokat remélhetett az értő ember belőle.

Először is tisztáznunk kell, hogy a mocsár, nem egy nagy határ posványság. Vannak ilyen részei is, de nem ilyen az egész. Azokon a részeken ahol a felszín elég mély, nagy felületű (akár hálós halászatra is alkalmas, mint azt a Sárrét esetében határperek bizonyítják), növényzettől mentes tavak keletkeznek. Ezeket kötik össze a hol ide, hol oda folyó szintén mélyebb vizű erek. A csak néhány deciméter mély vízzel borított részeken díszlik a nád, a gyékény, a kákafajok és egyéb mocsári növények. Ahol szárazulat van, megtelepednek a fűz, az éger, sőt idővel a kőris, vagy akár a mocsári tölgy is. Azokon a részeken, ahol csak a tavaszi árvizek alkalmával van víz, – többnyire a mocsár szélén – a nedvességkedvelő pázsitfű és keserűfű félék alkotnak kaszálót, legelőt. Ezt hívta a népnyelv rétnek. Láthatjuk, hogy a mocsárnak mily sokszínű az arca, még egy tóhoz viszonyítva is.

Ahhoz azonban, hogy a mocsári halak helyzetét megértsük, tudnunk kell, hogyan is működött ez a rendszer.

Nos maga a mocsár olyan, mint egy hatalmas szivacs. Befogadja, tárolja és csak lassan engedi tovább a vizet. Jelen esetben ez a következőt jelenti. A Kraszna tavaszi, hóolvadásból származó árvize villámgyorsan feltöltötte a láp medencéjének mélyebb vízfolyásait, állóvizeit. Ha a víztömeg nem fért el, akkor elborította a nádasokat, gyékényeseket, ha pedig ez sem volt elég, akkor elnyelte az alacsonyabb hátakat, porongokat is. Ekkorra már a kaszálók is víz alá kerültek. Egyszóval a láp kiöntött. Mivel túlfolyása volt, a víztömeg lassan távozott a medencéből így a víz visszahúzódott a láp „normális” medrébe. A tavaszi vagy nyári zöldár során újra kilépett a mederből, majd megint visszahúzódott oda. Ősszel szintúgy. Ellenben ha elmaradtak az árvizek, akkor a láp zsugorodott és csak a legmélyebb részeken maradt meg a víz benne. Ilyenkor a szárazra került területeken megindult az elhalt növényi anyagok ásványosodása, tőzegesedése, illetve a kiszáradt talajt, a levegő átjárta, így a káros bomlástermékek egy része eltávozhatott. Utoljára 1970-ben a nagy tiszai árvízkor volt az Ecsedi-lápon komoly árvíz. Ekkor olyan mélyedések is megteltek vízzel, ahol már évtizedek óta kukoricát termeltek. Jól látszott, meddig is tartott az egykori vízi világ.

Halak szempontjából ez a vízjárás nem kis kihívást jelent. Egyrészt a tavaszi-nyári árvizek jó ívási körülményeket teremtettek, és az elöntött kaszálókon eszményi halbölcsők alakultak ki. Viszont, egy-két aszályos év, bizony halak tonnáinak jelentette a véget, ha nem tudtak idejében a megmaradó mélyebb vizekbe húzódni. Ezt a létet nem is bírta túl sok faj, de azért a közhiedelemmel ellentétben nem csak néhány hal élt meg a lápban.

A csuka, a kárász, a compó, a réti csík, és a lápi póc a legkeményebb fajok, akik igen szélsőséges körülményeket is túléltek (ez megér majd egy külön írást, zseniális megoldásokat produkált a természet). Az erekben, tavakban megélt a ponty, a harcsa, egyes keszegfélék, sőt még a balin is. Ha kemény aljzatú részek voltak, ott a süllő is megélhetett, sőt a Sárrétről még kecsege fogással is adtak hírt, bár ez nyilván ritkaság számba ment. Az hogy ténylegesen mely fajok domináltak a mocsár változatosságától függtek. Ahol sokféle élettér volt, ott sokféle hal is volt, míg ahol csak nád nőtt a félméteres vízben, ott leginkább kárásszal, csíkkal találkozhattunk.

 A sekély víz speciális halászeszközöket kíván, ilyen például a tapogató

Ejtsünk néhány szót a lápi haszonvételekről, előrebocsátva, hogy a témának könyvtárnyira rugó irodalma van, így igazán csak érinteni fogom a témát.

A mocsári alapanyagok közül lényeges volt a nád, a gyékény, esetleg a fa. Ezek mint építő, kötöző, fűtő és eszközalapanyagok jöhettek szóba.

Élelmiszerek terén a lápban élő vízi szárnyasok (liba, kacsa, bíbic, szárcsa) és tojásaik, a hal a vad, a gyógynövények és a méz, amik említést érdemelnek.

A kaszálókon, legelőkön a marhacsordák és birkanyájak tanyáztak, míg a mélyebb részeken, a fertőkben a szilaj konda dúrt magának bányát. A legjobb legelő mindenkor a lóé volt. A nemesebb madarak tolla (daru, kócsag), sőt a megszelídített madár is fontos portéka volt.

A magasabb részeken a láp körül, de a lápban is lehetett valamelyes földművelést folytatni.

Látható, hogy a láp, ha mai értelemben vett gazdagságot nem is, de megélhetést adott. Nem csoda hát, hogy Karcag város, amelynek határa szintén mocsaras volt, nehezményezte, sőt akadályozta is a mocsarak lecsapolását célzó vízszabályozási munkákat. Többször szót is emeltek, hogy ne vigyék el a vizet tőlük, mert így a jószágnak nem lesz legelője.

Persze a mocsárnak voltak igazán veszélyes részei, amik a járatlan embert örökre elnyelték. Ezeket csak az igazán tapasztalt pákászok, csíkászok, darvászok merték látogatni. Ilyenek voltak a láp kiszáradáskor könnyen lángra kapó és sokszor hónapokig, vagy évekig füstölgő, izzó vastag tőzegrétegek is. Ilyenbe a tudatlan ember, sőt a lovas, nem egy esetben még a szekér is beleszakadt és nagy szerencse kellett a túléléshez. Ezek zsarátnokok többnyire a következő árvízkor aludtak csak ki.

A környék falvaiból az emberek a „rétbe” mentek, „rétészkedtek”. Ezernyi megfigyelés és babona élt emlékezetükben, amely segített eligazodni a lápban. Tudták, hogy a lidércfény után nem szabad menni, azt is, hogy keresztúton éjfélkor nem jó tartózkodni, arról nem is beszélve, hogy ha a nádban nagy helye-huja van, akkor ott boszorkányok tartják a lakodalmat, amire halandó ember nem hivatalos.

Az ilyen rétekbe jártak tojást szedni a falusiak. Ide járt a falusi kacsa és liba is, amik ha nem vigyáztak bizony ősszel elrepültek a vad testvérekkel.

Hallottak a lápi sárkányról, na meg a táltosokról, gyógyítókról. Ismerték a vad, meg a hal járását, így a rátermettebbje akár puszta kézzel is tudott fogni belőle. Tudták, hogy melyik fű véd a töménytelen szúnyog ellen, na meg azt is hogy a faluban melyik vénasszony képes az ember orrára szemölcsöt ragasztani.

Ilyen volt hát az a mocsár, amiből hazánkban a vízszabályozások előtt oly sok volt és mára oly kevés maradt.

Felhasznált irodalom: Szűcs Sándor munkái a Sárrétről, Osváth Pál írásai a Sárrétről, Farkas Jószef írásai az Ecsedi lápról

Fotók forrása: Bockerek, Hagymás lapos, Nagymeggyes, Kis Balaton,  Ecsedi láp és halászos fotók,

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A tavak élete

Először is szavamat adom, hogy ez az utolsó ilyen jellegű írás. Nem mintha nem lehetne még hetekig beszélni a témáról, de úgy gondolom ennyi elég ahhoz, hogy ne csak nézzük, hanem lássuk is a tavat, folyót, ha a partjára vet a sorsunk. Másrészt ennyi tudással felvértezve, már könnyű szerrel elkápráztathatjuk barátnőnket, feleségünket, esetleg barátunkat, férjünket ha oda kerül a sor. Olyan látványos tud lenni, ha az ember megáll egy víz partján, és némi mélázás után egy csomó érthetetlen dolgot mond a hallgatóságnak, megfűszerezve halfajok neveivel, majd bizonyságképpen megkérdezik az éppen ott horgászó helyi illetőt, akinek csodák-csodája van az elmondott fajokból a haltartójában. Vagy ha nincs, ismeri azokat, mert szokott fogni. Kérem ilyenkor kell szép csendben kiélvezni helyzetünk varázsát, míg el nem múlik. A felvetődő kérdésekre pedig csak mosolyogjunk a bajszunk alatt (már akinek van), és halasszuk későbbre a megválaszolásukat valami jó ürüggyel.

Lássuk tehát a tavak életének fontosabb állomásait.

A tó, a folyókhoz képest egy jól vizsgálható, barátságos terület. Nem folyik el, mint a folyó, nem árad meg hirtelen, nem tud belőle eltűnni a hal, és viszonylag lassúak a változások. Így aztán sokkal többet és régebben foglalkoznak vele, mint a folyókkal.

Több szempontból lehet csoportosítani a tavakat is, de most csak azokkal fogunk komolyabban foglalkozni, melyek hazánkban megtalálhatóak.

A tavakat alapvetően vízmélység, sótartalom, tápanyagszint, valamint az időszakos felkeveredés szerint szokták besorolni. Ezek aztán meghatározzák azt is, hogy milyen fajok érzik jól benne magukat.

A tó élete során a keletkezéstől, a feltöltődés különböző állomásain át jut el a mocsári, majd nagyon sokára a szárazföldi állapothoz. A lényeges különbség, hogy melyik, mennyi idő alatt járja be ezt az életpályát.

Hazánk tavai kivétel nélkül a sekély vizű, viszonylag magas sótartalommal bíró tavak csoportjába tartoznak. Jelentős részük időszakosan kiszáradna, ha nem avatkozna be az ember vízpótlással. Erre többször volt példa a Fertő-tó és a Velencei-tó esetében, sőt még a Balatonnál is voltak kritikus időszakok.

A tó megjelenését alapvetően befolyásolja annak vízmélysége, illetve a partvonal jellege. A nád és a gyékény nagyjából 1-1,5 métervízmélységig életképes. Az úszó levelű hínárok 2-2,5 métere vízoszlopot még legyőznek, de utána már csak alámerült vegetáció képes megmaradni. Így érthető, hogy minél kisebb a part lejtése, annál szélesebb növényöv veszi körül a tavat. A gyorsan mélyülő tavak esetén (pl. bányatavak) keskeny a növényzet megtelepedésére alkalmas terület keskeny, így ezek szegényes flórával bírnak. Ezzel szemben az alföldi talajdeflációkban összefolyó víz által kialakított tavakat esetenként olyan széles növénysáv határolja, hogy alig-alig találunk benne nyílt vízfelületet. A két véglet között persze számtalan átmeneti forma van. A halászati szakemberek 10-15% vízfelszínhez viszonyított növénytakarást tartanak optimálisnak. Szerencsés, ha ennek jelentős része a partot védő nád, illetve gyékény, míg kisebb része úszó és alámerült hínár.

Miért fontos a növényzet kérdése egy tó esetében? Azért, mert a parti, növényzettel benőtt sáv a víztér egyik legtermelékenyebb élettere. Így annak a tó területéhez mért aránya nagyban befolyásolja a tó összproduktumát, végső soron a benne előállítható halhús mennyiségét. Szinte minden hal kedveli, szívesen tartózkodik benne, hiszen nagy számban élnek itt a táplálékul szolgáló rovarlárvák, csigák, ázalékállatok. Ugyanakkor a parti vegetáció jelentős feltöltő hatással rendelkezik (főként, ha nem kezelik megfelelően), így akár néhány év alatt is deciméterekkel képes csökkenteni a vízmélységet és méterekkel beljebb tolni a nyílt vízfelületet. Lássunk tehát részletesen néhány típust.

Mély vizű, kis szervesanyag tartalmú, hideg vizű tavak.

Európában ezek az alpesi tavak. Több tíz méteres vízmélységgel, meglehetősen hideg vízzel, speciális, de szegényes élővilággal rendelkeznek. Mivel kevés az élőlény, legyen az építő, vagy lebontó, a bejutó nagyobb mennyiségű szervesanyag drasztikus módon és gyorsan megváltoztatja a tó jellegét. Ezért ezek a tavak sérülékenyek, nagyon óvatos beavatkozásokat igényelnek. Itt a maréna, illetve a pisztrángfélék mellett a sügérfélék a dominánsak, néhány keszegfélével. Hazánkban értelemszerűen, ilyen tavak nincsenek.

alpesi tó Karintiában

Jelentős mélységű, melegebb vizű, magasabb szervesanyag tartalmú tavak.

Ezeket hívja a szaknyelv süllős vagy süllős-pontyos tónak. Itt az aljzat még nem, vagy csak alig iszapos. A növényzet már megjelenik, de a lebontás a termeléssel képes egyensúlyt tartani, így a tó stabil, nem változik jelentősen az évek során. Nem jellemző a nyár végi algásodás és a víz minősége sem csap át extrém tartományokba. A termelő képesség már számottevő, sőt kiváló is lehet így több halfaj képes itt megélni. Karakterfajok a névadó süllő, illetve a tiszta vizet kedvelő balin és keszegfélék (dévérkeszeg, karikakeszeg). Igazi üde színfolt a szivárványos ökle, melynek szaporodásához kagylóra van szüksége. Megtalálja már életfeltételeit a ponty is. Ez utóbbi fajnak igen ízletes lesz a húsa az ilyen vizekben, mivel a kellemetlen ízért többek között felelős kékalgák alig vannak jelen. A tiszta víz miatt megmarad akár a kecsege is, sőt hűvös időben még alkalmanként a szivárványos pisztráng is ezekben a tavakban. Hazánkban a hegyvidéki völgyzárógátas tározók között vannak olyanok, amelyek megfelelnek ennek a kritériumnak. (Pl. Lázbérci tározó). Megfelelő szakértelemmel kezelve nagyon jó haltermelő vízzé tehetők, melyben ízletes, iszapíztől mentes halhús állítható elő.

Lázbérci víztározó – süllős-pontyos tó

Sekély, nagy termőképességű, dús növényzetű tavak.

Kezdetben pontyos, később csukás, majd a növényzet fokozottabb térnyerésével csukás-compós tónak nevezhetjük ezeket a vízállásokat. Mivel a ponty igényli a mélyebb,1 méter körüli vizet, a feltöltődés első fázisában még megtalálja életfeltételeit. Azonban ahogy csökken a vízmélység, egyre inkább a csuka és a compó, valamint a kárász kerül jobb helyzetbe, hiszen ők képesek a 30-40 centi vízben is megélni, szemben a ponttyal. Ezek a vizek csupán néhány méter mélyek, dúsan növényesek. A víz hőmérséklete és oxigéntartalma tág határok között változik az éve során. Nem ritka az oxigénhiány sem. E mellett az aljzatot vastagon borítják az elhalt növényi részek, amik ásványosításával nem mindig boldogulnak a lebontó szervezetek. Így évről-évre vastagszik az iszapréteg, ezzel csökkentve a vízmélységet. A felkeveredő iszap nem kedvez az érzékenyebb fajoknak, mint a süllő. A domináns fajok a ponty, a csuka, illetve a kevésbé igényes keszegfajok, mint a vörösszárnyú keszeg, bodorka, karika keszeg, kárász. Természetesen a ponty itt is jól érzi magát, de esetenként a húsa már iszapízű lehet.

Velencei-tó – pontyos-csukás tó

Ahogy egyre nagyobb vízfelületet borít be a növényzet, úgy szorulnak ki az érzékeny fajok és csak a legkeményebbek maradnak. Ezek a compó, a kárász, a csuka és a vörösszárnyú keszeg.

Fekete-rét, Hortobágy – csukás-compós víz

Ezt az állapotot követi a mocsár, ahol esetenként csak egy-egy faj képes megmaradni.

A holtág

Speciális, mondhatni jellegzetes hazai képződmény. Alapvetően természetes és mesterséges holtágról beszélünk, ezeken belül pedig vízoldali vagy mentett oldali variációk lehetnek.

Szarvasi Holt-Körös – jó állapotban lévő holtág

A természetes holtág a folyóról emberi beavatkozás nélkül fűződik le többnyire nagyobb árvizek idején, míg a mesterségesek a folyószabályozás során jöttek létre. Fontos kérdés. Hogy kapcsolatban marad-e az anyamederrel, vagy nem? Amennyiben van élő kapcsolat, ezáltal víz pótlás, úgy a holtág csak lassan változik. Ellenben az anyamedertől elzárt, többnyire az ártéren kívül eső holtágak igen gyorsan képesek benövényesedni. Egyébként a jól kezelt holtág, változatossága miatt sok fajú és nagy egyedszámú halnak képes otthont adni, ezáltal kiváló horgász és halászvizek lehetnek.

A következő részben néhány gyakran, de helytelenül használt fogalmat fogunk „helyretenni.”

Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5,

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A vizek biológia alapú rendszerezése

Mint azt az előző részben említettem, a folyók és úgy általában a vizek egyik legkedvesebb időtöltése, hogy a szakembereket megvicceljék, alkalom adtán meglehetősen otromba módon. Nos, a biológiai alapon történő rendszerezéskor ezt olyan művészi szintre vitte a természet, hogy már-már azt gondolhatnánk, ezt a minősítési rendszert csak és kizárólag a saját életük megkeserítésére találták ki a tudósok.

Lássuk tehát miről is van szó!

A szakemberek felismerték, hogy a víz mérhető jellemzőinek értékeit sokkal jobban mutatja egyes fajok megléte, avagy hiánya, mint maga a mérés. Ennek egyszerű a magyarázata. A hal egész életét a vízben tölti, míg a mérés, bármilyen körültekintően is hajtják végre, csak egy adott pillanat állapotát tükrözi. Így lehet, hogy egy kiemelkedően jó, vagy éppen rossz állapotot vélünk belőle kiolvasni. Ellenben a nap 24 órájában az adott víztérben élő élőlények pontosan mutatják, hogy ez csak alkalmi, vagy állandóan jellemző érték volt. Persze vannak hibaszázalékok, hiszen a halak tűrőképessége elég jó, így egy-egy rövid ideig tartó kedvezőtlen állapotot képesek átvészelni (sőt vannak igazi túlélő művészek is, de erről majd a saját helyén). Mivel minden fajnak mások az igényei, (oxigéntartalom, hőmérséklet, lebegő hordalék, táplálék), egy halfaj megléte, vagy hiánya sok-sok más jellemzőről is tájékoztat. E szerint ez egy alapvetően hidrológiai alapokon nyugvó, biológiai ismérvekkel kibővített rendszer.

Szóval elegendő a halakat figyelni és abból nagy biztonsággal megmondható a víz típusa?

Természetes nem. A természet a maga kis praktikáival itt is borsot tör a szakemberek orra alá. Ugyanis, egy faj csak akkor képes tartósan jelen lenni egy víztérben, ha ott nem csak létezni, hanem eredményesen szaporodni is tud! És itt a kulcsszó. Az eredményes szaporodás. Hazánkban a busa és az amur, kiváló életteret talált a Tiszában. Csakhogy ott szaporodni nem tudnak, így emberi beavatkozás nélkül kipusztulnának. (Na jó ez azért nem teljesen igaz, mert már elég régen rebesgetik, hogy talán tud szaporodni, és nem csak a Tiszában, hanem talán még a Balatonban is). Ugyanez a helyzet több védett fajunk esetében. Iskolapélda a réti csík, vagy a lápi póc. Az életükhöz megfelelő víz számtalan van, csak szaporodni nem tudnak a szerencsétlenek. Így aztán a lápi póc fokozottan védett, a réti csík meg védett státuszban van, holott valamikor még disznót is hízlaltak velük.

Másik példa, ha egy árvíz alkalmával a mentetlen oldali holtág compóit kimossa a víz és helyükre mondjuk balint, domolykót meg bagolykeszeget visz. Bizony vakarhatja a fejét a biológus, hogy miként lehet a rohanó Körösben, tipikus mocsári faj, míg a holtág nádas állóvizében valódi folyóvízi fajok.

Ennyi bemelegítés után, lássuk végre magát a rendszert. A szinttájakat a legjellemzőbb, és legnagyobb tömegben jelen lévő halfajról nevezték el. A névadó faj esetenként a víztípus csúcsragadozója is. Ez persze nem azt jelenti, hogy máshol a adott fajjal nem találkozhatunk de az adott szinttájon fordul elő legnagyobb számban, mivel itt a számára legkedvezőbbek az életfeltételek. A halaknak fajtól függően szüksége van bizonyos vízmélységre és medernagyságra, így hiába képes megélni a ponty, vagy a harcsa egy hidegvizű hegyi folyócskában is, nem fog ott magától megjelenni, hiszen ez a víz számukra kicsi.

A pisztráng szinttáj jellemző hala a sebes pisztráng (vigyázzunk, a szivárványos pisztráng amerikai betelepülő, hazánkban nem őshonos), a fürge cselle és a kövi csík. Ezen fajok a hideg, oxigéndús vizet igénylik, amiben jobbára szerény növényi élet van, és a tápanyagok többnyire a külvilágból érkeznek (pl. falevél). Ezen a csekély táplálékbázison bolharákok, tegzesek élnek, egyúttal a pisztráng táplálékát is ők, illetve a cselle és a csík adják, a nagy számú vízbe hulló rovar mellett. Hazánkban bár vannak a pisztráng számára alkalmas vizek, nem jellemzőek. Ez a szinttáj a hidrológiai rendszerben a felső szakasz felső-középső részére tehető.

a sebes pisztráng

és a fürge cselle – a két karakterfaj

Ahogy a patak egyre több vizet szállít és csendesül folyása a pénzes pér szinttájra jutunk. Itt már van növényzet a meder lassabb részein és a fő halfaj a pénzes pér. Előfordul mellette még a pisztráng is, illetve már a domolykó is. Hazánkban a Hernád felső folyása (határon túli) tipikus példája ennek. A hidrológiai rendszerben a felső szakasz alja, középső szakasz teteje tartozik ide. fejes domolykó

A pér szinttáj után a víztömeg egyre nagyobb, az aljzat kavicsossá, homokossá válik, de még mindig nagy sodrású. Nos ez a márna és a paduc igazi otthona, tehát a márna szinttáj. Különösen a paduc tud nagy tömegben megjelenni ezekben a vizekben. A márna megél a zavarosabb, lassabb vízben is, de a szaporodásához tiszta, gyors oxigénben gazdag vízre van szüksége, aminek alja homokos. Kísérő fajként már megjelenik a bagoly és a laposkeszeg, a domolykó, itt-ott a süllő is. A kecsege, a bucók és a selymes durbincs mellett igen értékes faja ennek a szinttájnak, a dunai galóca, amely egyetlen igazán nagyra növő édesvízi lazacféle Európában. Kedvenc tápláléka a paduc, amiből a 20-25 kilós méret eléréséig szép számmal fogyaszt. Hazánkban bizonyítottan előfordul, csak az a kérdés, hogy itt szaporodik-e, vagy ezek csak lesodródott példányok. A Dráva felső folyása, a Szigetközi-Duna, valamint a Felső-Tisza és a Szamos iskolapéldák erre a szinttájra. Hidrológiai szempontból a középső szakasz közepe-alja mutatja ezeket a sajátosságokat.

a különleges dunai galóca

és a titokzatos kecsege

Hazánk folyói legnagyobb részt a dévér szinttáj jellemzőit mutatják. Homokos-iszapos fenék, dús part menti és esetenként mederbeli növényzet, lassú folyás és természetesen változatos táplálékforrások. Kagylók, csigák, szúnyoglárvák, tubifex alkotják a táplálékbázist, a tegzesek, vízibolhák, ászkarákok mellett. Jellemző, tömegalkotó fajok a dévérkeszeg, karikakeszeg, ponty, csuka, süllő harcsa, garda, balin, koncér, bodorka, jász, stb. Változatos életterek, nagy számú, tág tűrésű faj jellemzi.

 tömegfaj a dévérkeszeg

a dunai halászok kedvelt hala a jász

A sort a durbincs szinttáj zárja, ahol a víz már igen lassú, nagyon iszapos aljzattal, igen dús vegetációval és szélsőséges hőmérsékleti és oxigén értékekkel. Hazánkban ilyen nincs, közelben is csak a Duna-delta. Jellemző fajok a tágtűrésű pontyfélék, amelyek jelentős része a dévér szinttájra jellemző, de képes megélni mostohább körülmények között is (ponty, dévér, bodorka, karikakeszeg, balin,) és a ragadozók, mint a csuka, harcsa, sügérfélék. Ahol a befogadó tengerben élnek tokfélék, azok is felhatolnak ebbe a szinttájba. A torkolat környékén a félsós vízben feltűnnek a tengeri halak képviselői is, mint például a lepényhal.

A fentiekben elmondottak igazak a nagyobb folyóvizekre. De mi a helyzet a kis vízhozamú patakokkal, csatornákkal? Természetesen az élet túl egyszerű lenne, ha ezekre is rá lehetne húzni a fenti sémát. Ezeket a vizeket a szakemberek két szakaszra osztják, főként a szerint, hogy mekkora a vízhozamuk és milyen a meder növényessége. Az első a gyorsabb folyású, kisebb vízhozamú, de tisztább kevésbé növényes domolykó szinttáj. Itt a domolykó mellett a kisebb méretű keszegfélék, csíkfajok találnak otthonra.

a fejes domolykó, bár pontyféle, nem veti meg az apró halakat sem

A második a lassabb, nagyobb vízhozamú, növényesebb de változékonyabb létfeltételeket adó sügér szinttáj. Itt a sügér a csúcsragadozó, míg a táplálékbázist szintén a kisebb termetű keszegfélék adják. Ezekben a vizekben előfordul, hogy mindössze néhány halfaj népesíti be. Mellettük kis számban felbukkannak kísérő fajok, úgymint a bodorka, a küsz, a kárász, más kis termetű keszegfélék.

a csapósügér, igazi kis terminátor, akváriumban tartva igazán látványos

Lássunk zárásként egy érdekességet méghozzá a Tisza-tó és környezete viszonyait. A tározó létrehozása előtt a Tisza ezen szakasza egy márnás-dévéres szinttáj keverékét mutatta. Jelen voltak benne olyan fajok (márna, kecsege), melyek kimondottan áramló vizet igényelnek, míg mellettük szép számban képviseltették magukat a keszegfélék, természetesen a gyorsabb részeken az áramlás kedvelő fajok (lapos, karika), míg a lassabb részeken a stagnofil fajok (dévér, karika). E mellett a süllő, a csuka és a harcsa is megtalálta a neki megfelelő életteret. A duzzasztó megépítése azonban a fennálló rendet megváltozatta. A folyás sebessége lelassult, így egyre több hordalékot rakott le, az addig tiszta részeken. Ez által a márna, a kecsege és a süllő lassan kiszorult a területről, míg az állóvizet kedvelő fajok száma nőtt. Ez a tározótérben hatványozottan jelentkezett, hiszen itt kimondottan mocsaras részek is kialakultak, ahol csak az ezüstkárász és néhány keményebb életű halfaj képes megmaradni. A süllő ugyanakkor a tározótérbe vezető csatornákban megtalálta a kemény, iszapmentes aljzatot, így oda húzódott. A duzzasztó alvize gyorsult, míg a felvíz lassabbá vált, így a Tisza jelentős hosszának halfaunájára hatással volt ez az egyetlen tározó megépítése.

A következő részben az állóvizek kategorizálásával fogunk megismerkedni, egyúttal lezárni a vizek rendszerezését, aztán pedig belecsapunk a halászatba.

Képek forrása: dunai galóca, jászkeszeg, dévérkeszeg, sebes pisztráng, domolykó, fürge cselle, kecsege, csapósügér.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: