Az előző részben említett csíkvarsával átevezhetünk egy következő eszközcsoportra, nevesen a varsákéra. A varsa gyakorlatilag a mozgatható vejsze. Fogásai elve azonos, annyi különbséggel, hogy forgásszimmetrikus alkotmányokról van szó, szemben a vejsze függőleges építményével. Így a fogáselv is kissé módosul. Részint kihasználja, hogy a hal nem tud éles szögben fordulni. Másrészt hasznosítja, azt a megfigyelést, hogy a hal nem képes megtalálni egy lyukat, ha nincs semmi, aminek mentén eljuthat hozzá. Magyarul, ha egy hal beúszik egy üvegbe egy tölcséren keresztül, ugyan azon az úton nem fog tudni kijönni belőle. Éppen ezért az első varsákat úgy alakították ki, mintha egy üveg szájába egy tölcsért illesztenénk, hegyével befelé.

Valószínű, hogy az első varsák olyan széles szájú, de hátrébb összeszűkülő vesszőből készült csövek voltak, amibe a hal könnyen bejuthatott, de hátrébb megszorulva sem kifarolni, nem tudott. Ezt a típust a Bodrogzugban még a közelmúltban is használták ívó csuka zsákmányolására. (Ma már orvhalász eszköz!).

csukavarsa

Ezek első sorban vesszőből készült eszközök voltak, hiszen a hálókötés, különösen, ha azt nem lapméterbe, hanem körbe kell kötni, komoly tudást és gyakorlatot igényelt. Arról nem beszélve, hogy a megfelelő zsinór gyakran nem állt rendelkezésre. Fontos tényező lehetett az is, hogy azokon a sekély, növényes vizeken, ahol ezeket az egyszerű varsákat használták, a vessző jobban ellenállt a nád torzsáinak, mint a háló. Maga a varsa többnyire egy szellős alkotmány, mondhatni, egy vesszőből készült „háló”, hogy a hal bátrabban menjen bele, hiszen látja mi van benne, másrészt így kevesebb anyagból lehetett nagyobb varsát készíteni.

csíkvarsa

Speciális eszköz a varsák között a csíkvarsa, mely már rendelkezik a fejlettebb varsák legfontosabb alkatrészével, a vörsökkel, vagy tölcsérrel. Ellentétben a többi varsával, ez egy sűrűre font, viszonylag kis méretű eszköz. Két oka is van, hogy miért készítették a lehető legzártabbra a csíkvarsát. Először is a csík a lyukak megtalálásában nagymester, a halak Hudinije. Másrészt mondhatni „betegesen” vonzódik a sötét helyekhez. Az eszköz egy vörsökös, széles tányérszerű szájjal. A vörsök, vagy tölcsér vezeti be a halat a varsa testbe, ahonnan aztán nem tud szabadulni. Használata speciálisan az előzőekben említett csíkgátban volt tipikus, de kisebb erekbe csak önmagában is elhelyezték. Több néprajzkutató is megemlékezik a téli, lékbe eresztett csíkvarsáról, illetve az ingólápba vágott kútba ugyancsak függőlegesen elhelyezett eszközről. Ezek ma már gyakorlatilag kihalt fogásmódok, hiszen alig-alig akad olyan víz, ahol a csík előfordul.

Az emberi leleményesség számtalan varsa elven működő hálóféleséget talált ki, hiszen a kaparóháló, vagy a bokorszák is azt az elvet használja, hogy a hal nem tud kitolatni-megfordulni a szűk helyen. Láttam már olyan horgászt, aki a csalihalat egy műanyag flakonból kialakított pirinyó (2 literes) varsával fogta, felettébb eredményesen. (Egyébként a varsa elvén működött, a régi asztali üvegből készült légyfogó, ékesen bizonyítva, hogy attól hogy a légy szemtelen, mégis csak el lehet vele bánni.)

Az előzőekben áttekintettük azokat a kezdetleges varsákat, illetve varsaszerű eszközöket, melyek gyakorlatilag bármilyen erősebb szálas anyagból elkészíthetők, és többnyire valamiféle szilárd terelőhöz kapcsolódnak. Éppen ezért használatukhoz komoly előkészítő munka szükséges. Ezzel szemben a hálóvarsák mozgathatóak, magukba foglalják a tetszőleges hosszúságú terelőt is, és nem mellékesen otthon elkészíthető a teljes szerszám, a vízre már harckész állapotban szállíthatóak. A következő részben ezekkel a hálóvarsákkal ismerkedünk meg.

Képek forrásai: 1, 2, 3

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Gergely kollégánk, aki munkájából kifolyólag elsősorban késő ősztől kora tavaszig aktív a Bárkán, a következő hetekben új cikkekkel örvendeztet meg bennünket.

Talán emlékeztek még, legutolsó írásában a természet adottságait kihasználó halászati módszerek bemutatását kezdte el, ezen belül is a foki halászattal foglalkozott. A mai (sorozatunk immár tizenkettedik) részében, – amibe mellesleg egykori néprajzos jogán, én magam is belekontárkodtam egy kicsit – a a magyar halászat egy ősi eszközével, a vejszével ismerkedhetünk meg. Íme:

Meglehetősen régen nem írtam már a Bárkára semmit, amiért töredelmesen elnézést is kérek minden kedves olvasótól. Igyekszem pótolni az elmaradást. Szerencsére Gabi nem tétlenkedett, ezért aztán a hajó nem állt meg.

Legutóbb a foki halászatnál hagytuk el. Talán még arra is emlékeztek, hogy a foki halászat során valamilyen módszerrel elzárták a szűk helyen kiáramló árvíz útját, s így a kifelé, vagy visszafelé vonuló halakat próbálták megfogni. A módszer esetleges volt, mert ha minden összejött, akkor az egész évi keresetet kiadhatta, de ha nem volt árvíz, akkor hiába a befektetett munka, semmi hasznot nem hajtott.

A természetes vízi halász megélhetése szinte mindig attól függött, hogy volt-e elég leleményes ahhoz, hogy az adott vízterülethez legjobban illeszkedő módszert megtalálja. Esetenként (pl. Velencei-tó, Balaton), az adott víz különböző részein is eltérő módszerek hoztak bőséges eredményt.

A rekesztő halászat (a foki halászat is ide tartozik), másik nagy csoportját azok az eszközök alkották, melyek már a vízjárástól többé-kevésbé függetlenül működtethetőek voltak. Az alábbiakban ezekről az eszközökről lesz szó.

A vejsz, vejsze vagy vész

A vejsze olyan a halak szokásos vonulási irányát keresztező, nádszövetből, nádpallóból, vesszőből, vagy husángokból készült, a fenékre rögzített állandó építmény, mely az adott víz haljárta részét gyakran teljesen átfogja (mintegy elrekeszti), és kacskaringós járatokon, szűk nyílásokon keresztül a halat a fej részbe tereli, ahonnan, mivel a hal a visszautat nem találja meg, szákkal kimeríthető.

A vejsze működési elvén alapuló halászati mód Európában és Ázsiában is ismert volt. A szó finnugor eredete kapcsán azt feltételezik, hogy a magyarság már a finnugor együttélés alatt is ismerte ezt az eszközt. A vejsze részeinek szláv eredetű elnevezései mindenesetre arról tanúskodnak, hogy a fejlettebb vejszetípusokat csak  a honfoglalás után ismerte meg a magyarság.

Egy vejsze terelőkből, labirintusból és fejrészből állt.

A terelők funkciója a hal megvezetése, a vízfolyás elrekesztése volt. Gyakorta helyezték el oly módon, hogy a hal bármelyik oldaláról érkezve is a labirintushoz terelődjön.

A labirintus a vejsze lelke. Gyakorlatilag ez fogja meg a halat. Roppant pontos anatómiai és etológiai megfigyelésen alapszik működési elve. Valamikor a kezdetek kezdetén említettem, hogy a halnak nincs nyaka, így nem tud szűk íven kanyarodni. Nos a leleményes ember ezt használta ki oly módon, hogy olyan járatokat alakít ki a vesszőkorcolással előre megfont, a vízben függőlegesen rögzített nádszálakkal, amiben a halnak a visszaforduláshoz kis ívben kellene kanyarodni. A fej felé könnyedén tud haladni, nagy ívű kanyarokon és hegyes szögű szűkületeken keresztül, de visszafele, anatómiai csökevényessége folytán már nem tudja megtalálni az utat.

A fej, egy nagyobbacska körbekerített rész, ahonnan az oda keveredett halakat merítővel ki lehetett fogni.

A vejsze kétségtelen előnye volt, hogy nem kellett mellette ott ülni, fogta a halat mindig. A hal csak ritkán döglött bele, hiszen fel tudott jönni akár pipálni is, ha a szükség úgy hozta. Ezen kívül nem kellet hozzá semmi speciális anyag, hiszen a helyben található nádból, vesszőből készült. Nem is volt tanácsos olyan anyagból dolgozni, amit a hal nem ismert, mert attól megijedt, kikerülte, így az eszköz nem lett fogós.

Előnyei mellett jelentős hátrányai is voltak. Egyik a kétségtelenül nagy munka és alapanyag igénye. A rosszul kiválasztott helyre telepített vejsze nem fogott, vagy rosszabb esetben a folyamatos hullámzás „felvette”, azaz kimozdította helyéről és szétmosta. Bár tágabb értelemben a vizafogó gerendákból épült terelői is óriási méretű vejszének tekinthetőek, azért jobbára a sekély (maximum 1,5 méter, de inkább 1 méter mély) vizekben alkalmazták, hiszen a megfogott halat ki is kellett venni, ami egy 2 méteres mélységből előbányásznia a merítővel nem nagyon lehetett volna a zsákmányt.

variációk vejszére

balatoni vejsze

rác vejsze

A terelők elhelyezése külön tudomány volt, hiszen a nem megfelelő szögben álló terelőről inkább lepattant a hal, s nem megvezette azt. Ugyanez volt a helyzet a labirintussal is.

A vejsze az Árpád-kortól folyamatosan felbukkan az oklevelekben. Különösen a mocsaras, vagy hosszú ideig árvízzel borított területekről (Csallóköz, Sárköz, Sárrét, Ecsedi-láp) maradt fenn számos, a vejszés halászattal kapcsolatos adat.

Az árvízlecsapolások következtében a vejsze, mint halászati eszköz elveszítette a jelentőségét, a néprajzi gyűjtések csupán a nagyobb tavaknál (Kis-Balaton, Fertő-tó, Velencei-tó) és egyes folyók nagyobb árterületein, találtak még rendszeres használatban lévő vejszéket kb. a II. világháború időszakáig.

Fotók forrása: 1, 2, 3, 4, 5-6

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A természet adottságait kihasználó módszerek

A foki halászat

Nem véletlen, hogy külön írást szentelek ennek a speciális módszernek. A természet és az ember olyan szoros egymásra utaltsága és egymást megértése-elfogadása semelyik más módszernél nem figyelhető meg, mint ennél. Mai szóval azt mondanánk rá, hogy „bölcs hasznosítás”, vagy „ fenntartható gazdálkodás”. Azért valamit, már itt az elején szeretnék leszögezni. Ennek a módszernek a hatása, eredménye és fenntarthatósága is ugyan úgy az EMBERTŐL függ, mint az összes többi módszeré! A TERMÉSZET nélkülünk is kiválóan megvan, tehát az ember csak megértheti és elfogadhatja törvényeit, nem változtathatja meg azokat. Ha mégis megpróbálja, annak súlyos következményei vannak.

Mi is tehát ez a foki halászat?

A megértéshez tisztázni kell a fok fogalmát, működését. Fok csak a szabályozatlan, vagy enyhén szabályozott folyókon fordul elő, mivel ez a képződmény az áradó víz első kilépési pontja a mederből. Így az árvízvédelmi célú vízszabályozás során az első lépések egyike a fokok megszüntetése. A folyóvizek gyakori, kisebb méretű áradásuk során, a hordalékot a lelassuló szélvízen lerakják. Így ott lassan-lassan egy emelkedést hoznak létre, mely a folyót, mint a kutya, hűen kíséri. Ezt hívjuk „hát”-nak. Ezek a folyót kísérő hátak a kisebb áradásokat megfogták, azok nem hágták meg. De ezek a természetes gátak, gyakorta átszakadtak. Ha a szakadást nem javították ki, az állandósult, a víz kimosta, kimélyítette. Ez lett a fok. A fokon tehát már a kisebb árvizek alkalmával is ki tudott áramlani a víz a mederből, majd az áradás alkalmával oda visszatért. A fok szélessége a néhány métertől, a több tíz, esetleg száz méteresig változhatott.

A fokokhoz jellemzően kiterjedt mocsaras, vízállásos terület tartozott, aminek vízellátását a fokon kiáramló víz biztosította.

A Tiszadob-Szederkény-Polgár közötti fokokon (Mirhó, Kakat…)kilépő víz táplálta valamikor a Hortobágy mocsarait (Fekete rét, Jusztus, Ohat-Pusztakócs, Veresnád, Zádor…) és sokszor egészen a Körösök Sárrétjéig is eljutott a Tisza vize. Szép példa a fokra, a Vásárosnaménynél látható Tisza híd előtti Fok-híd, ahol jól látszik a fokhoz kapcsolódó, időszakos vízfolyás is. Nem nevezhető egyértelműen káros képződménynek, hiszen például az alföld természetes vízellátását jobbára ezek a fokok biztosították. Nem véletlen, hogy a Mirhó fokon megkezdődött eltömések ellen a Karcagiak előbb írásban, majd tettlegesen is tiltakoztak, hiszen féltették a legelők és vetések számára oly fontos víz elvesztésétől. (Ma már tudjuk, hogy igazuk volt).

De miért volt ez a fok olyan jelentős halászati szempontból?

A válasz a halak szaporodásában keresendő! A halak jelentős része (főként a pontyfélék népes családja) nem a főmederben ívik, hanem az árvizek alkalmával elöntött területeken. Ehhez viszont át kellett úsznia a fokon, és csak így juthatott el a kedvezőnek vélt ívóhelyre. Az ívás után, az ár levonultával a kifejlett halak nagy része visszatért a főmederbe, míg az ivadékok ideális körülmények között cseperedhettek a kiöntésekben, laposokban, holtmedrekben. Elhúzódó áradáskor már az ivadék is visszatért a mederbe, míg gyors vízszintcsökkenéskor nagy részük kint rekedt. A szerencsésebbek valami mélyebb vízben kihúzták az őszi áradásig, míg a kevésbé szerencsésebbek a madarak étvágyát csillapították, de hát ez az élet rendje.

A víz mellett élő ember, hamar felismerte, hogy csupán el kell zárnia a fokot, valamilyen arra alkalmas eszközzel, és a visszahúzódó vízzel érkező halakból tisztességes vámot szedhet. Ha csak a visszaáramló vízben alkalmazta az elzárást, biztosított a halak szaporodását, így megteremtve a következő évi fogás lehetőségét. (Ezért fenntartható a módszer). A fogásra szolgáló eszköz lyukméretével szabályozni lehetett a fogott hal méretét, míg az elzárás időpontjával a fogott fajok között lehetett szelektálni. A halak tapasztalat szerint, nem egyformán reagálnak az áradásra. Egyes fajok azonnal megindulnak a mozgó vízzel (süllő, jász, balin), míg mások csak a markánsabb vízmozgásra reagálnak (ponty, harcsa) és vannak igazi lusták, akik a félméteres vízben is jól érzik magukat és kitartanak az utolsó pillanatig (csuka, kárász, compó).

Általában a kiáramlás megszűntekor már lezárták a fokot, mert a halak veszedelmesen hamar megérezték a vízmozgás változását és az ártér elhagyásával azonnal reagáltak rá.

(Egyébként ezt a tényt, a tógazdaságban is alkalmazzák, amikor a részben lecsapolt tóba a lecsapoló műtárgyon keresztül friss vizet engednek vissza. Erre a halak mind a friss beáramló vízre tódulnak, és kevesebb munkával keríthetők hálóba.)

Az elzárás során alkalmazott módszerekről a maguk helyén említést fogok tenni, de olyan sokfélék, hogy nem akarom most lelőni az összes poént.

A foki halászat értelemszerűen nem, vagy csak kevéssé tervezhető, hiszen vagy jön az ár, vagy nem. Ráadásul a fogható halak mennyisége és minősége is kérdéses. Ehhez jön még, hogy meglehetősen komoly eszközigénye volt, hiszen egy 20-30 méter széles nyílást elzárni nem lehetett szedett-vedett eszközökkel. Szóval nem az alkalmi halászok számára való hely volt.

A felkészült halászbokrok, később céhek számára viszont nagy jelentőséggel bírt, hiszen igen tekintélyes zsákmányra lehetett szert tenni, viszonylag rövid idő alatt, relatíve kevés fáradtsággal. Csupán a megfelelő időpontot kellett kivárni a záráshoz.

A fogott halmennyiségre jellemző, hogy a Duna menti halászok 4-5 karikás varsájához képest a rekeszvarsa 10-15 karikás volt, amit jó haljáráskor 2-3 óránként ürítettek.

Sajnos a foki halászat a vízszabályozással a múlté lett, talán csak a Duna szabályozatlan részein lehet vele találkozni napjainkban.

A Tisza mellett Tiszasülyön és környékén viszont megpróbálták feléleszteni a fokrendszert és vele a halászatot. Aki érdeklődik a Magyar Haltani Társasá, illetve a Gödöllöi Egyetem konferencia anyagai között találhat ide vonatkozó előadásokat.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A halászat a magyarság egyik ősfoglalkozása. Számos kiváló néprajzkutató, halász és halakkal foglalkozó szakember írt már róla. A teljesség igénye nélkül néhány név, a nagyok arcképcsarnokából: Petényi Salamon, Herman Ottó, Ecsedi István, Szűcs Sándor, Farkas József, Solymos Ede, Kunkovács László, Lajkó István.

A fent említett szerzők munkái és saját tapasztalataim alapján kívánok végigtekinteni, azon a számtalan módszeren, amelyet a hazai halászok kitaláltak a hal kézre kerítésére. Sajnos a módszereknek jelenleg csak töredéke él. Sem a törvényi háttér, sem a gazdasági helyzet nem kedvez a sokféle halászmódszer és eszköz fennmaradásának.

Magyarország hajdani vízrajza meglehetősen különbözött a jelenlegitől. Nem áll messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy az Alföld, illetve a többi sík terület, mint hatalmas ártér funkcionált. A domb és hegyvidéken, csak a vízfolyások szűkebb völgye volt vízjárta terület, de az is éppen elég gondot okozott az ott élőknek. Szóval az ország jelentős része az év legalább egy részében vízzel borított terület volt, és a települések jobbára a magaslatokon létesültek, ellentétben napjaink gyakorlatával.

a folyószabályozások előtt elárasztott területek Magyarországon (fotó INNEN)

Volt hát élettér bőven a halnak, nem is szűkölködtek benne honfoglaló őseink. Nyilvánvaló, hogy nagyobb mennyiségű hal fogásához komoly felszerelés és tudás kellett, azonban a hétköznapi ember számára is könnyen hozzáférhető volt a hal és megfogni sem volt túl bonyolult. S ami a legfontosabb, a jog nem tiltotta a kevésbé értékes fajok fogását, így az bárki számára adott volt! Csupán a köteles halakból kellet beszolgáltatni, bár ennek mikéntje és a beszolgáltató személye nem teljesen tisztázott. Tudtommal a mai napig nem sikerült egyértelműen megfejteni a „köteles hal” megnevezés értelmét sem. Az egyik és kézenfekvő magyarázat szerint a kötelezően beszolgáltatandó fajokat értették alatta. Ezek kivétel nélkül nemes halak voltak (viza, vágó tok, sőreg harcsa, süllő…), bár ez az idők folyamán változott.

A másik, inkább gyakorlati megközelítés szerint a köteles halak közzé azok a fajok tartoztak, melyeket méretükből adódóan, a kézre kerítés után nem hálóban tartottak, hanem kötéllel kötöttek ki. Mai szemmel talán hihetetlen, de abban az időben gyakori volt a 100-200 kg-os viza, ami egy jól irányzott farok csapással képes volt a halászt minden földi gondjától megszabadítani! Az ilyen monstrumokat nem hálóban tartották, hanem kötéllel kötötték ki. Nem volt a kikötés ismeretlen a közelmúltban sem, hiszen egyes szakkönyvek, az 5 kg feletti pontyok esetén, a bognártüskénél való kikötést javasolták. Az biztos, hogy az így kikötött hal sérül a legkevésbé, és akár hetekig is élve tartható.

Elsőként, tekintsük át azokat a módszereket, amelyek kicsiny termelékenységük, alkalmi voltuk miatt, csak az egyéni halellátásban jöhettek számításba.

A kézzel való halfogás.

Aki már próbált puszta kézzel halat fogni, az tudja, hogy nem könnyű feladat. Régen sem volt az, bármit is állítanak a történészek. Csupán annyi volt a különbség, hogy több volt a hal, könnyebben adódott esély. Puszta kézzel való halfogáshoz először is megfelelő terep kell. A halak, a saját közegükben meglehetősen bizalmasak. Például a kárász a növényzetbe bújva, vagy nád közt lapulva egészen kezessé válik. Másrészt, ha a hal nem látja az embert, könnyen megcsalhatóak érzékei. A farka felől simogatva, úgy mintha egy hínárt sodorna neki a víz, óvatosan előre lehet araszolni a kopoltyúig, aminél fogva, egy gyors mozdulattal a hal nyakon csíphető. (Persze ez csak képletesen, hiszen, mint tudjuk a halnak nincsen nyaka.) Így a sekély, térdig, derékig érő vízben, különösen ha az eléggé növényes, elég jó eséllyel indulunk. Ehhez persze rutin kell, de azt magam is láttam, hogy milyen ügyesen tudják kipenderíteni a vízből a kitapogatott kárászt, a kopoltyúfedőket benyomva, a módszerben jártasak. Másik lehetőség, hogy a nyári melegben felforrósodó, iszapos vizet az arra érdemes személy feljárja, azaz jól megtapossa, az iszapot felkeveri. Az ily módon előidézett oxigénhiányt a halak már többnyire nem képesek elviselni, és pipálva próbálnak levegőhöz jutni. Mivel a zavaros vízben nem is nagyon látnak, illetve menekülni sem tudnak, kézzel vagy egy egyszerű kosárra megfoghatók-kimeríthetők.

A mélyebb vizekben már le kell bukni, búvárkodni, hogy a zsákmány megfogódjon. A víz alatti gödrökben, tuskók mellett lapuló ponty, süllő nem szívesen hagyja el jól bevált rejtekhelyét. Így azok ismeretében, oda lebukva azokból vámot lehet szedni. Vagy csak kézzel fogták meg a halat, vagy haltartó hálóba rakták már lent, esetleg farkashurkot csúsztattak a bodnártüskére, aminél fogva fel lehetett húzni a zsákmányt. Solymos Ede említ egy dunai halászt, aki meg is mutatta neki a tudományát, több pontyot is kihozva egy tuskó mellől.

Ezek a módszerek csak alkalmiak voltak, oly annyira, hogy már-már virtus számba mentek. Különösen a bukó halászatnak volt nagy tisztelete, hiszen régen sok ember egyáltalán nem tudott úszni, nem hogy búvárkodva halfogásra gondoltak volna.

Minden gyermekben önként adódik a gondolat, hogy a látott halat valamivel leüsse. Talán ebből alakulhatott ki a doronggal, lánccal való hal ütés gyakorlata. Ennek egy érdekes változata a téli, jégen történő halbunkózás. Ehhez olyan vastag jég kell, ami a halászt elbírja. A csuka, de más fajok is, szívesen tartózkodnak télen is a sekélyebb, nádasos részeken. Ilyen helyeken, a halász a következő módszert követte. Megkereste, hogy hol látható a hal. Ott a hal feletti jégre, a magával vitt bunkóval, vagy baltával erős ütést mért, ami – a víz összenyomhatatlansága miatt – a halig terjedve megölte azt. Az ily módon kimúlt hal, feljött a jég alá, így csak a hirtelenjében vágott léken ki kellett emelni.

A nádas vizek téli halászatának volt egy különleges módja is. Ha elég kemény volt a tél és a nád is elég sűrű, a jég, hízása közben nem tudott felfele emelkedni, mert a belé fagyott nádszálak azt nem hagyták. Így ahogy vastagodott a jég, úgy egyre nagyobb nyomást gyakorolt az alant lévő vízre. Ezt kihasználva meglékelték a jeget, amikor is a léken keresztül a nyomás alatt lévő víz kiáramlott, és a levegőre igyekvő halakat is magával sodorta. Csupán össze kellett kapkodni azokat. Hasonlót magam is láttam, amikor egy horgásztavon, a megkésett téli lékelés miatt 30-40 centi magasságú víz tódult ki a léken, amivel sok ponty is kijött. Sajnos a visszavezető utat nem találták meg, így a következő fagyos éjszakákon, szó szerint belefagytak a vízbe.

Elképzelhetetlen, hogy az íjjal-nyíllal mesterien bánó eleink, alkalom adódván, ne lőttek volna egy-egy halat a megfelelő nyílvesszővel, ami leírva egyszerűnek tűnik, a valóságban azonban embert próbáló türelemjáték.

Panka csodálatos felvétele a sáregresi halászkunyhóról (több fotó ITT)

Ha végigtekintünk az eddig leírtakon, könnyen felfedezhetjük, hogy ezek a módszerek bizony alapos hely és fajismeretet feltételeztek a gyakorlójától, ha eredményesen akarta azt űzni.

Voltak/vannak azonban olyan eljárások is, melyekhez semmiféle speciális ismeret nem kell. Sőt ezek nagy részét jó érzésű ember, különösen ha halásznak vallja magát, nem használja.

A halak mérgezését már viszonylag régóta ismeri az ember. A kenderáztatók környékén elbódult halakat minden kockázat nélkül fogyaszthatták. Ugyancsak veszélytelen volt a mésszel ellúgosított vízben elpusztult hal fogyasztása. A növényi mérgek (maszlag, beléndek) használatakor már ügyelni kellett, de ezek sem okoztak többnyire bajt. Persze a mérgezést végző egyént a legkevésbé sem érdekelte, hogy nem csak az ehető méretű, hanem minden rendű és rangú hal elpusztul működése folytán.

Ugyan ilyen gyilkos módszer a robbantásos halászat. Háborús időben gránáttal, dinamittal, míg „egyébként” gázt fejlesztő anyaggal űzték ezt a vérengzést. Mivel a víz a levegőhöz mérten sűrű anyag, a robbanás lökéshulláma egyszerűen agyonnyomta az útjába kerülő halakat, amellett, hogy átrendezte a meder domborzatát is. Meglehetősen brutális módszer, egyetlen vigasz, hogy néha az orvhalászok is felrobbantak gránátostul.

Említést tesznek olyan módszerről is, ahol a kisebb vízfolyás mellé, egy másik ágat ástak, és gyorsan átvágva az elválasztó részt, abba vezették a vizet. Az így szárazra került ágból csak össze kellett szedni a halakt. Véleményem szerint, nagyon egyedi módszer lehetett, nem való-színű, hogy túlságosan nagy népszerűségnek örvendett volna jelentős kubikos munka igénye miatt.

A modern halfogás egyik adu ásza az elektromos halfogás. Francia halászok fedezték fel, merő véletlenből, ám a módszer gyorsan hódító útra indult. A váltóárammal történő halfogás kíméletlen és minden méretű halat elpusztít. Az egyenáramú halászat annál erősebb narkózist fejt ki, minél nagyobb a hal, így az ivadékot elvileg nem károsítja. A nagyobb halakat sem megöli, csupán elkábítja. Orvhalászok kezében gyilkos szerszám, mind a halakra, mind használójára nézve.

Természetesen az emberi találékonyság határtalan, így az alkalmi halfogó módszereknek se szeri-se száma. Úgy gondolom, hogy ízelítőnek ennyi is elegendő.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Halak 2,
avagy mi is van a pikkely alatt

Azt az előző részben megtárgyaltuk, hogy miről is ismerszik meg egy hal, ha csak úgy látjuk. Így tehát semmi felelősség nem terhel, ha valaki csak most kapcsolódik be eszmefuttatásunkba és netalán majd megjegyezné, hogy rendben van, hogy ez van benne, de hogy is néz ki?

Csapjunk tehát a filéző és pikkelyező kések közé és boncoljuk szét azt a halat.

Célszerű, ha a fej irányából indulunk. Egyrészt így én sem felejtek ki semmit, másrészt nem kell a hal különböző testrészei között ugrálni.

A fej

A fej sok apró csontból áll, amelyek viszonylag masszívan körbefogják az itt található agyat. A hal agya a szemek vonala fölött helyezkedik el. Ha valaki veszi a fáradságot és szétvágja mondjuk a ponty fejét (hossziránnyal párhuzamos, hát-has irányú vágással), látni fogja, hogy szegény pontyunk nincs éppen bőségesen ellátva szürkeállománnyal. Ami azt illeti alig van neki, hiszen a nagyagy elég fejletlen és nem is barázdált a felszíne (mondtam ugye, hogy lenne még mit javítani a konstrukció, de Istennel nem jó feleselni). Ezzel szemben az ösztönös dolgokért, valamint az érzékelésért-mozgásért felelős kisagy és nyúltagy elég fejlett. A köztiagy alatt egy csontgödörben fekszik a hipofízis, mely a hal hormonális életének fő szabályozója. Maga az agy egy zsírral telt üregben foglal helyet.

MINDEN hallal foglalkozó magyarnak ISMERNIE KELL dr. Woynarovich Elek nevét, aki a fent említett mirigy felhasználásával kidolgozta, az azóta a világ haltenyésztői között elterjesztett és napi gyakorlatban alkalmazott indukált szaporítást. Ezen eljárás a haltenyésztésben olyan horderejű volt, mint Semmelweis Ignácz klórmeszes kézmosása. Legyünk tehát büszkék rá, hogy kis hazánk ilyen kiváló koponyát adott a tudománynak.

Dr. Woynárovich Elek, a magyar haltenyésztés kiemelkedő alakja

A hal látása nem túl jó. Mivel korlátozottan képes fókuszálni, a tudósok véleménye szerint maximum 10 méterre képes a hal tisztán látni. Mivel nem akadt olyan hal, aki ezt akár élő szóban, akár nyilatkozatban megcáfolta volna, kénytelenek vagyunk elfogadni. Viszont látnak színeket. Méghozzá elég jól. Saját keserű tapasztalatom volt, amikor is egy tavaszi kárászozás során a gyönyörű lila színű pedzőmmel az alig méteres vízben kapásom sem volt, míg a mellettem ülő, „kedves” sporttárs festetlen libatoll pedzőjével a második vödör kárászt rámolta ki éppen. Alig két óra kínlódás után jöttem rá a baj okára, s azonmód megkerestem a létező legótvarabb pedzőmet, és láss csodát én is kezdtem fogni a kárászt. A lila gyanús volt nekik! Szóval csak óvatosan a piros bikinikkel a vízparton hölgyeim, ha férjurunk horgászik!

A fejen található a kopoltyú, ami a hal légcseréjét bonyolítja. A porcos kopoltyú íveken ülnek a kopoltyú lemezek, amelyek tovább tagolódnak finomabb egységekre. A lemezkék között átáramló vízből felveszi az oxigént és leadja a széndioxidot. A légcserében a kopoltyúfedőknek fontos szerep jut, mert azok mozgatásával áramlik be, illetve ki a víz a kopoltyú üregéből.

a kopoltyú szerkezete és működése

Amennyiben a vízben az oxigénszint lecsökken, a hal növeli a légzésszámot, vagyis a kopoltyúfedél gyorsabban kezd mozogni. Ez persze nem fokozható a végtelenségig, így mikor ez sem elég, a hal megkísérli a víz leginkább oxigéndús helyét felkeresni. Ez többnyire a befolyók környéke, illetve a felsőbb vízrétegek. Ha ez sem elég, akkor megpróbál még a légkörből levegőt nyelni, amely valamelyest segít. Ha ez is kevés, akkor halunk megfullad. Figyelem. Amennyiben a hal nem mérgezés miatt pusztult el és még friss, minden gond nélkül elfogyasztható (már ha van merszünk hozzá). A friss hal onnan ismerszik meg, hogy szeme nem zavaros, színe még nincs kifakulva, nem áll rajta csomókban a nyálka, húsa kemény. A kopoltyúlemezek épek (nem rothad), és a hasüregben sincs elfolyósodva a belbecs.

A szájnyílás fajonként eltérő állású (alsó, középső, felső) és méretű. A halaknak igazi fogai nincsenek. A ragadozók ránőtt fogakkal bírnak, amelyek folyamatosan cserélődnek. Attól, hogy gyökerük nincs, igen hatékony fegyverek, így óva intek mindenkit, hogy egy csuka szájában matasson, ha még él (mármint a csuka).

 a csuka szája és fogazata. Innen nincs menekvés

A pontyfélék egy érdekes képződménnyel, a garatfoggal bírnak, mely minden valószínűség szerint a táplálék összeroppantásában játszik szerepet. Ezt látszik alátámasztani, hogy alakja, formája igazodik az adott faj jellemző táplálékához. Mint neve is mutatja, helye a szájüreg mögött, a garatban van. A garatfogakkal szemben, a gerincoszlop alján található az ú.n. keserűfog, ami gyakorlatilag a garatfogaknak tart ellen az őrlés során.

garatfogak
a felszínük barázdált, így a növényi táplálék összezúzására kiválóan alkalmasak

A fej bőrében számtalan ízérzékelő receptor található, melyekkel a hal az egészen közeli táplálék ízét érzékeli. Az orri részen elhelyezkedő szaglószervvel, viszont már kimondottan jól érzékeli a szagokat, illatokat. Például az angolna az egymilliószoros hígításban is megérzi ami számára érdekes. A szaglószerv érzékenysége jellemzően a ragadozókban gyengébb.

A hal emésztő traktusa viszonylag egyszerű.

A békés halak (idétlen kifejezés, mert harcos halak nincsenek, de mit tegyek, így használják) esetében a testhosszúság többszörösét kitevő bélcsatornában folyik az emésztés, mely egyes fajoknál gyomorrá tágul. Emésztésük viszonylag rossz hatásfokú, így a hal ürülékén kitűnően megélnek az ázalékállatok, alsóbbrendű rákok.

A ragadozók bélrendszere ennél is egyszerűbb, ugyanis egy gyomorból illetve az oda vezető és onnan elvezető belekből áll. A gyomorhoz több-kevesebb kesztyűujj szerű függelék csatlakozik, melyek emésztőnedvet termelnek és a gyomor térfogatát növelik. Érdekes módon a gyomruk intenzíven forgatja a táplálékot és mivel megrágni nem tudják a lenyelt halacskákat, igen erős gyomornedvet is termel.

A hazai fajok egységesen rendelkeznek májjal, rajta az epével, továbbá a gerincoszlop aljához simuló vesékkel.

A hal keringése egy vérkörös, motorja a garat tájékán elhelyezkedő két üregű szív. Ez talán a hal gyenge pontja, mivel az emlősöktől eltérően csak egy vérkörrel bír. Ennek következménye, hogy a bomlásterméket, elhasznált légzési gázok lassabban ürülnek ki a szervezetből. Mivel a gázcsere hatékonysága is gyengébb, így a hal nem képes hosszú ideig nagy erőfeszítésre (lehet, hogy ezért nincs köztük focista). Minden esetre ezért tudja a rekordlistás harcsát is kifárasztani az arra érdemes horgász.

Csak a halakra jellemző szerv az úszóhólyag. Ez lehet zárt, vagy nyílt, attól függően, hogy a levegővel való feltöltés után kapcsolatban marad-e a bélcsatornával. A pontyfélék jellemzően nyitott, míg a sügérfélék zárt úszóhólyaggal rendelkeznek. Egyes fajoknak egyáltalán nincs, ilyenek a géb és kölöntefélék. Szerepe kettős. Részint a hal saját fajsúlyát tudja vele szabályozni, másrészt a víz rezgéseit erősíti fel és továbbítja a hallószerv szerepét betöltő félkörös járatokhoz. Apropó hallás. A halak jól érzékelik a víz rezgéseit és a szokatlan rezgésekre reagálnak is. A réti csík például a mennydörgés okozta rezgéseket, valamint a viharral együtt járó nyomásváltozást kimondottan jól érzékeli és élénk mozgással reagál rá.

a réti csík, hazánk egyik legrejtélyesebb hala

Másik sajátos szerv az oldalvonal, ami a labdasportok szerelmeseinek ismerős lehet. Persze csak nevében, mert a halak esetében nem a bíró szaladgál rajta, hanem az idegi ingerület, amit a víz nyomásának, áramlásának változása idéz elő. Igen hatékonyan működő szerkezetről van szó, mert a kísérletileg megvakított halak is tökéletesen tudtak tájékozódni a segítségével és ugyan úgy éltek, mint látó társaik. Ami bizonyos, hogy a hal érzékeli vele az egészen kicsiny víznyomás, valamint áramlás változást, feltételeznek íz és szagérzékelő funkciót is, sőt a merészebbek a mágneses tér érzékelését sem tartják kizártnak.

egyik legmagyarabb halunk, a garda, oldalvonala a többi haltól eltérően nem a test középvonalán, egyenesen, hanem a has felé eltolódva hullámosan fut le

Mivel nem illik egyből a szaporító szervekkel kezdeni egy bejegyzést, így itt a végén térek rá, mintegy zárszóként.

A halak ikrával szaporodnak, amit a (hal)tejnek nevezett spermiumok termékenyítenek meg a vízben. Mivel mind a termékenyülés, mind az embrionális fejlődés a vízben megy végbe, a halaknak nincs szüksége különleges ivarszervekre.

A tejesek esetében az úszóhólyag két oldalán, hasi irányban találjuk a heréket, míg az ikrásoknál ugyan ilyen helyzetben, a petefészkeket. Az ivarérés után a herék gyakorlatilag folyamatosan termelik a hímivarsejteket, amelyek tömegesen az ívásra érnek meg. Ilyenkor a kifogott tejes halakból már enyhe nyomásra is folyik a tej.

Az ikrás halakban már az egyedfejlődés kezdetén kialakulnak a petefészkek, bennük az ikrák kezdeményeivel. Ezekből ivarérés után folyamatosan fejlődnek az ikrák, amik az ívásra érik el termékenyülésre kész állapotukat. Ha az ívás valamiért elmarad, ezek a petesejtek felszívódnak, és újabbak kezdenek beérni. Mivel az ikrák csak vízzel érintkezve aktiválódnak, így az ívás elnyújtható, akár többször is megszakítható. Viszont így a még le nem rakott ikrák lassan tovább érnek, és egyre kevesebb fog termékenyülni belőlük (túlérnek).

Roppant izgalmas, hogy a pontyfélék esetében az ívást a habitus megváltozása kíséri. A halakon apró, daraszerű nászkiütések, ún. dorozsmák jelennek meg. A egyik ritka fajunknál, a leánykoncérnál ezek látványos tüskékké nőnek, így adva tudtul a világnak a koncérnász idejét.

leánykoncér ívásra készen
fején a jellegzetes, korona alakban álló tüskeszerű kinövésekkel

Fotók forrásai: 1, 2, 3, 4, 5 (a szerző felvétele), 6, 7

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A halak

Ígéretemhez híven többet nem fognak (sokszor) előkerülni az eddigi vizes, kémiás témák. Úgy veszem, hogy azt a leckét már mindenki tudja, így csak fölényesen hivatkozni fogok rá, ha a sors úgy hozza. Ezzel szemben teljes mellszélességgel belevetjük magunkat a halak változatos világába.

Mivel a halhoz, miként a focihoz is, mindenki ért, így a nagy általánosságokat hamar el fogjuk intézni és inkább azokra a részekre fókuszálunk, amelyek kevésbé ismertek, vagy akár ismeretlenek, mint Amerika volt felfedezése előtt.

A halak viszonylag kezdetleges élőlények, legalább is a gerincesek között. Persze a vízi élethez kiválóan alkalmazkodtak, de mondjuk egy jó kiállású házi egérben is összetettebb folyamatok játszódnak le, mint a legfejlettebb halban.

Mivel mai ismereteink szerint az élet a vízben fejlődött ki, és a halak voltak az első gerinces lények, bizony az elején látszott rajtuk a Teremtő kissé bizonytalan elképzelése. Az első fajok még gerinchúrral rendelkeztek, amely ugyan már merevítette a testet, de nem adott neki elég tartás a nagy tömeg eléréséhez. A kis testméret, pedig elég kockázatos állapot. Ezért az Úr megalkotá a porcos halakat. Itt a gerinc még nem csontosodik el, de már jó tartással bíró, erős porcok alkotják. Voltak még egyéb hiányosságok is, például nem volt kopoltyúfedő, így csak akkor került oxigéndús víz a kopoltyúhoz, ha a hal mozgott. Aki pedig mindig mozog, előbb-utóbb észreveszik. Ettől függetlenül ez már egy elég sikeres típus volt, amit a ma élő cápák is bizonyítanak.

A végső „verziót” a csontos halak jelentették. Itt már minden izom, szilárd, csontos vázra rakóik fel. Ez a vázrendszer már meglehetősen stabil, és nagy tömeget képes hordozni. A mozgatható kopoltyúfedők lehetővé teszik a mozgástól független oxigéncserét, valamint a táplálkozásban is szerepet kapnak. Az úszókat felmereszthető sugarak merevítik és többnyire elképesztően nagy számú ikrával biztosítják a faj fennmaradását. Azonban a törzsfejlődés során a halak megrekedtek a változó testhőmérsékletnél. Ez azt jelenti, hogy a hal életfolyamatait a külső közeg hőmérséklete igen jelentősen befolyásolja. Ezért lehetséges például, hogy ugyanazon halból származó ikratétel különböző hőfokon keltetve több napos különbséggel fog kikelni. Így aztán a haltenyésztők nem is napban számolnak, hanem az átlag hőmérsékletet is felhasználó mutatószámban, a napfokban, vagy órafokban (átlaghőmérséklet * eltelt idő). Ennyit talán az általánosságról, most jöhetnek a finomabb részletek.

Lássuk először a külső megjelenést.

a hal amit mindenki ismer: ponty

A hal testét 3 részre tagoljuk, úgymint fej, törzs, farok. A fej a kopoltyúfedők vonaláig, míg a törzs a végbélnyílásig tart. Ami utána maradt az a farok, nem csak a farok úszó, mint a köznyelvben használatos. A leleményesebbeknek feltűnhetett, hogy nyakról  nem esett szó. Ennek oka, hogy nincs. A koponya csontjai közvetlenül kapcsolódnak a csigolyákhoz, nincs semmiféle mozgást könnyítő ízület. Így szegény halak nem tudják forgatni a fejüket, csak a testtel együtt mozgatni. Egyébként ezt használják ki több halászati módszernél, de erről majd a maga helyén. Olvass tovább →

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Az eutrofizáció olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá, mindenki hallott róla és mindenki hozzá is szól. Persze, akárcsak a foci esetén, itt is elenyésző a képzett, valóban hozzáértő ember, így aztán az eutrofizációról sokféle tévhit kering közszájon. Ezeket a tévhiteket szeretném eloszlatni ezzel a kis írással.

Mit mond vajon az egyszeri horgász, ha zöld a víz, vagy döglik a hal, vagy túl sok a nád, vagy a vizet sem látni a hínártól. Diadalmasan kiáltja a bűvös szót: EUTROFIZÁCIÓ. Esetleg, a tájékozottabb még hozzá teszi, hogy biztos a sok műtrágya az oka, meg a kommunális szennyvíz. Ezekért természetesen legyen átkozott, aki beleengedte a vízbe. Ezzel részéről el van intézve a dolog. De valóban így van. Mind a négy jelenség az eutrofizáció maga? Vagy van valami kis svindli a dologban?

Nyilván nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy a kedves horgász kolléga finoman szólva is féligazságokat fogalmazott meg. Szóval, mit is takar ez a kellemetlen hangzású szó?

Az eutrofizáció, mint kifejezés a trófiából származtatott. A trófia hidrobiológiai fogalom, jelentése termőképesség. A termőképességen belül három kategóriát különböztetünk meg. Ezek a szűken termő (oligotróf), a közepesen termő (mezotróf) és a bőven termő (eutróf). Ezzel hát meg is volnánk, a horgász kolléga meg elégedetten hátra dőlhet, mert ő már az elején megmondta. Sokat terem a víz és kész. Az azonban megint csak fél igazság.

vízivirágzás a Balatonon

A fentiek szerint az eutróf víz bőven termő. Ez rendben is van, de mit terem bőven? Halat, nádat, őszibarackot, vagy halászlé alapot? Olvass tovább →

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: