K. László Szilvia: A halacska meséje

Egyszer régen, egy picurka ezüstfejű halacska,
tengermélyi sziklazugban derékig áll iszapban.
Sírva nézi csillogóit a vízcserép tükörben,
Nézi, nézi, s bánatában ered, ered a könnye.
-Csúnya vagyok! -szól a kis hal, s nem érti őt a többi,
Hiszen sok hal őt csodálja, ezüstfejét irigyli.
-Álmot láttam -szólal újra.-Aranyfejű halacskát,
gyönyörűen táncoltatta, lebegtette uszonyát.
Ó, de szép volt, milyen csoda! Aranyfényben ragyogott!
Rásütött a reggeli nap, körülötte csillogott.
Nem maradok, útra kelek. Levetem ezüstruhám,
addig úszom a világot, arany legyen a ruhám.
Ezzel szépen búcsút intve el is indul világgá,
úszik, úszik le a mélybe, maga sem tudja, hová.
Amint halad a nagy úton, egy ősz öreg meglepi.
Megállítja, megszólítja, bölcs csillag, egy tengeri:
-Üdvözöllek -szól az öreg-, kicsi, ezüsthalacska!
Tudom jól, hogy mi késztetett eme hosszú utadra.
Fogadd szómat, jó tanácsom, erőm legyen majd veled!
Tengernek hét mélységében az aranyat megleled.
Vedd fel hát, ha megtaláltad, fedd be vele testedet,
ettől kezdve ezüstpénzed aranyszínűvé lehet.
Köszöni a jó tanácsot hálásan kis halacskánk,
s indul nyomban, ám egyszer csak egy apró rák eléáll:
-Szép ezüsthal, gyere, kérlek, elvesztettem labdámat,
segíts nekem megkeresni, s fogadd érte hálámat!
-Mit nekem egy vacak labda, ne zavarj meg utamon!
Fontosabb a feladatom: meglelni az aranyom!
-Megbánhatod -szól utána csendesen a kicsi rák,-
száz aranynál többet érhet melletted egy jó barát!
-Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon,
meglelem a boldogságot, ha aranyam elhozom.
Így válaszol a halacska, s folytatja az utazást,
egész addig, míg valaki megtöri a haladást.
Tengermélyi várát rakja kavicsból a vén polip,
sóhajtozva nyújtóztatja az elfáradt csápjait.
-De jó, hogy jössz! -szól a halhoz.- Segíthetnél énnekem,
ketten gyorsan befejezzük, nem kell már, csak négy elem.
-Ne haragudj, Polip apó, nem érek rá, sietek,
aranyruhát kell találnom, szép hal csak így lehetek!
-Nem tart soká, ígérhetem, semmiről le nem maradsz,
legyünk inkább jó barátok, te is jobban így haladsz.
-Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon,
meglelem a boldogságot, ha aranyom elhozom.
Így válaszol a halacska, s úszik tovább lefele,
közeledik útja vége, a tengernek feneke.
A hatodik mélység előtt ismét várja valaki,
egy tengeri csikó köszön, kalapját megemeli:
-Merre tartasz, ezüstvándor? Kísérhetlek utadon?
Örülök, hogy erre jöttél, majd megesz az unalom!
Fogadj társnak, jó barátnak, légy kenyeres cimborám,
az is lehet, segíthetek valamit az út során.
-Maradj szépen itt, ahol vagy, nem akarok osztozni,
én akarom a szerencsét, én, egyedül megfogni!
Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon,
meglelem a boldogságot, ha aranyam elhozom.
Tovább úszik a halacska, várja őt a hét mélység,
fogadja őt a fenéken az aranyló fényesség.
Ámulattól nyílik szeme, tátva marad a szája,
előtte az aranyszövet, egyedül csak őt várja.
Felöltözik a csillogó, aranyszínű ruhába,
belenéz a víztükörbe, gyönyörködik magába.
Jaj! De most meg mi történik? Segítsen már valaki!
A csodaszép aranyruha fénye kezd most múlani.
A tükörben nincs más egyéb, csak egy ezüst halacska,
aki fejét búsan rázva a könnyeit hullatja.
Szomorúan indul vissza, de a szemét megtörli,
a tengeri csikóhalat e szavakkal köszönti:
-Nem sikerült, miért jöttem, gyere velem, cimborám,
segíts búmat elfeledni, vár minket a palotám!
Kezet fognak, útra kelnek, beszélgetnek, nevetnek,
nemsokára Polip apó háza elé érkeznek.
-Igazad volt, drága öreg, lásd, megbántam bűnömet,
igyekszem most jóvá tenni, segítenék, ha lehet…
így szól a hal, s int a polip: -El is kél a segítség,
nem bírom a nehéz munkát, gyengít már az öregség.
Ezüsthalunk sürög-forog, elkészül a kavicsvár,
a jól végzett munka után mind a három továbbáll.
Együtt úszik, együtt ballag kis hal, csikó, vén polip,
s hamarosan aprócska rák kunyhójához érkezik.
-Szervusz, kis rák, visszajöttem, hibáztam, már belátom,
nem fontos az aranyruha! Kérlek, légy a barátom!
Négyen folytatják az utat, vidám már a halacska,
feledi az aranyruhát, többé már nem siratja.
Így érnek a palotához, hullámzik a víztükör,
s egyszeriben minden vízcsepp aranyfényben tündököl.
Örömkönnye hull a földre, s nézi magát kacagva…
A tükörből ki mosolyog? Ő, az aranyhalacska!