Santiago Nazarian: Halszálkák
Diego Trelles Paz (szerk.): A jövő nem a miénk című novellagyűjteményéből
Hau óvatosan megnyitotta a csapot. Újra el kell majd zárnia, miután megmosta a kezét. Halszaga volt, nyershal-szaga, mindig, mintha rohadna. Pikkelyek az ujjain. Nem akarta bepiszkolni a csapot. Újra el kell majd zárnia, ha már tiszták lesznek az ujjai. Megmosta a kezét.
A mosdó fölé hajolt, és érezte a fájdalmat a hátában. Ahogy a mosdó fölé hajolt, érezte a gerincét. Odakapott a kezével, fölegyenesedett a tükör előtt. A szemébe nézett. Saját magát látta. Semmi pikkely. Semmi halgerinc. Nem tükröződtek halak hosszúkás szemében, kamaszos arcán. Hau még ugyanaz volt, az ujjak dacára.
Elvette a kezét a hátáról, és elzárta a csapot. Az orrához emelte az ujjait. Megszagolta őket. Még mindig ott volt. Fájt a gerinc. A hal kiáltása. És a hosszúkás szeme még jobban összeszűkült a tükör előtt.
Egész nap. Minden reggel. A szüleinek segített a piaci standon. Kés a halgerinchez, hal a jégre, lesütött szem, halk szavak; pedig jobban beszélt portugálul, mint ők. Csomagolt. Újságpapír. Szénfekete festék. Vízbe merülő maszatos ujjak. Halat csomagoló, hulladékot eltakarító, átfagyott ujjak, a kamaszkora vége.
És Hau egész délelőtt csak az arca tükörképét várta. Az ujjait az orra előtt. Szappan, vanília, hogy lezárja a napi rutint, ami nem is a sajátja. Épphogy csak munka. Épphogy csak család. Nem fogja bepiszkolni a költészetét. Nem fogja bepiszkolni az ujjaival a papírját. Csomagolt. Eltakarított. És szabad óráiban origamit hajtogatott.
A lánynak. Amikor elment előtte. Lesütötte a szemét. Lehajtotta a fejét. Remélte, hogy nem látja, még ha érzi is. Még ha kilométerekről meg is érzi a stand szagát. Mindig sietett, amikor elment előtte. Sosem nézett rá. De lehet, hogy csak ő sütötte le a szemét. És nem is láthatta.
Később találkoztak. Délután. Amikor a lány még csak meg sem kérdezte, mivel foglalkozik. Hogy mivel foglalkozik majd? Filozófiával. Egymás mellett a tanfolyamon, a felvételire készülve. Egymás mellett a megállóban, a buszra várva. És jó éjszakát. Holnap korán kelek, segítenem kell apámnak.
Ennél messzebb nem jutottak. Nem adtak egymásnak puszit, nem simogatták meg a másik karját, de köszöntek egymásnak. Kezet ráztak, és egymáshoz értek az ujjaik. Remélte, hogy nem fogják lebuktatni. Az ujjak, a halszag. A nap végére minden a helyére került. Aztán eljön újra a reggel, és várják a halak.
Ahogy a fogát mosta, és hallgatta az ébredező madarak énekét, nézte magát a tükörben, a szája habzott az indulattól. Köpött egyet. Az orrához emelte az ujjait. Már nem fájtak a csontjai. Legalább nem gyülemlett föl napról napra a fájdalom és a szag, nyom nélkül eltűnt mindkettő a munka végén. Egy nap a múltja majd örökre véget ér. És ő még csak emlékezni sem fog rá, milyen volt a halszag.
Parfüm. Péntek este, hogy együtt legyen a barátokkal, hogy együtt legyen a lánnyal, egészen másnap reggelig. Egy kis bárban, néhány sör mellett, megünneplik a születésnapot. Nem az övé. Nem a lányé. De együtt lesznek, és ez a legfontosabb. Ő a baloldalon ül majd, a srácokkal. Nevetnek, isznak, lepárlódnak, megerjednek. A lány pedig ott lesz vele szemben, a többi nővel, gesztikulálnak, megillatosítják a levegőt a tarka koktéljaikkal. Az út mellett ültek, a csatorna mellett, ott, ahol később a piac standjai fognak állni.
Az alkohollal megérkezett az étvágy, és az ételekkel megérkeztek a csontok, halcsontok, tőkehal, krokett, minden párnak egy adag. Egy adag provolone. Halas táska. Kecsap. Majonéz. És szalvéta, hogy megtöröljék az ujjaikat.
A lánynak sikerült a bravúr. Csak egyet használt el. Egy szalvéta, és megigazította a rúzsát. Egyetlen szalvéta, és végzett. A majonézzel. A kecsappal. A provolonéval, a halas táskával és a szálkákkal, a tőkehalas krokettel. Ő a srácokat figyeli, egy halom papír tornyosult előtte. Kecsaptól, majonéztől piszkos szalvéták. Ránézett a lányra, és nyelt tovább. Ránézett a lányra, és már mindene ragadt. Megtörölte az ujjait egy köteg szalvétában.
Szükség van az ilyen nőkre, hogy a srácok illendően viselkedjenek. Szükség van a nőkre, hogy a srácok is használjanak szalvétát. Hogy igyanak még egy kicsit, hogy nevessenek és elrejtsék, hogy elrejtsék a szálkákat a fogaik között. Hogy elrejtsék a pikkelyeket az ujjaik között. Ránézett a lányra, és elrejtőzött a papírok mögé. Egy darab, összehajtva, origami.
A lány a többieket figyelte az asztal jobb oldaláról. A barátnői mellett, jól nevelten mosolygott. A srácok egymást ugratták. Ő dolgozott. Az ujjai a lányért. A remegő ujjai. Dolgoztak az ujjai. A ragadós ujjai, a papíron, költészetté formálva mindazt, amit érez.
De mit érzett? Az őt hívogató csatornát. Az italt hívogató barátokat. A sört, a torkukon leereszkedő, a szálkákat eláztató, erjedt sört. Pár órával később majd ott áll, átfagyott ujjakkal. Ujjak a halban, ugyanabban az utcában, csomagol, papírba, a nők vacsoráját, az anyukák, a barátnői anyukáinak vacsoráját.
És a költészet nem lesz más, csak szén. Majonéz lesz a hírekből, maszatos, újságpapírba csomagolt hírek, egy hal gerincén. Ő is csak egy lesz a sok közül. Hosszúkás szem a piacon. Lesütött szem, halk szavak, nem mozdul. Ő a halakért fog dolgozni, a hideg, élettelen halakért, tulajdonképpen csak ez érdekel mindenkit, aki odamegy hozzá. Nem éreznék a parfümöt a nyakán. Nem fogják érezni a fájdalmat a gerincében.
A gyorsan dolgozó ujjaival, még így, ittasan is, ügyes munkát végzett. Halgerinc. Szalvéta a bárból. Origami. Tökéletes. Forma és költészet a lánynak, foltok nélküli papíron. Egy papírhal. „Hogy elmerüljön veled.”
A lány, mosollyal az ajkán, kezébe vette a halat. Szép volt. Az origami. A mosoly. Elérte, hogy az egész piac alámerüljön az óceánban, és átvegyék a hatalmat a tengerlakók. A lány odahúzta a szájához, a rúzsához, és megcsókolta. „Nahát, milyen vicces, még halszaga is van.”
(Kertes Gábor fordítása)
A novella eredetileg az olvassbele.com oldalon jelent meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: