Az előző részben az egyik legősibb állított halfogó eszközről, a vészről írtam. Mint a többi természethez kapcsolódó szakmánál, itt is kevés a vegytiszta forma, talán néha csak a néprajzosok kategorizálják szigorúan valahova az eszközt, míg a használók nem sorolják csoportokba, egyszerűen csak más néven nevezik. Éppen ezért most olyan eszközökről lesz szó, melyek átmeneti formát mutatnak a vész és a mozgatható hálóvarsa között.
A vejsze egyik speciális formája a csíkgát. A csíkgáttal a ma már védett, sőt a vörös könyvben szereplő réti csíkot fogták, mai szemmel elképzelhetetlen mennyiségben. A csík alapvetően a nagy ártérrel rendelkező lomha folyású alföldi erekben érezte jól magát. Onnan indult a tavasszal ívni a kiöntésekbe.
A csíkgátakkal az ártérre vezető árvízi kapuk voltak elrekesztve, illetve az oda vezető erek, folyások medrét is gyakran elzárták vele.
A csík roppant találékony állat, már ami a legkisebb lyukak megtalálását illeti. Így aztán a csíkgátnak tömörnek is kellett lennie, hogy csak a meghagyott nyílásokon tudjon átjutni, az ott elhelyezett csíkkasokba. Éppen ezért a csíkgát többnyire két sorban levert karók közzé betaposott nádból, kotuból, vízinövényből állt. Persze ezt folyamatosan tatrakolni, javítgatni kellett. Jellemző rá, hogy Herman Ottó leírásában a csíkász magán a csíkgáton közlekedve nézi meg a varsáit, tehát elég szilárd alkotmánynak kellett lennie. Fő szezonja akkor volt, amikor a csík valami oknál fogva egyszerre, nagy tömegben mozdult meg. Ez többnyire árvizek előtti pezsdülésekor, illetve a téli telelőhelyre való vonuláskor volt.
(Az Ecsedi-láp környéki falvak lakóinak nagy része, egészen a láp lecsapolásáig főként csíkászatból élt. Akkortájt a csíkhal a böjti napok konyhájának egyik legfontosabb alapanyagának számított. Híres volt pl. a szatmári káposztalében főtt csík, de tavaly Szántó Zsolt, Tiszabercel polgármestere mesélte, hogy gyerekkorában, október közepe táján vízállásokban, árkokban hatvan-hetven centi mélyen csíkvermeket ástak. A vermekbe alj nélküli vesszőkosarakat raktak, ide gyűltek a csíkok telelni. A novemberi első fagyok beállta előtt gyűjtötték be őket, majd a nagymamája néhány napig sóban állni hagyta őket, és ecetes lében, hagymával, gyöngyhagymával ill. csípőspaprikával eltette télire.- a szerk.)
réti csík
Azt, hogy ebből a gyors növekedésű, szapora és meglehetősen kistermetű halból milyen mennyiséget fogtak csak következtetni tudjuk. A csík mértékegysége ugyanis soha nem a kiló, vagy a darab volt, hanem rendhagyó módon a különböző térfogatok (hordó, akó, véka, mérő). Ha eladni vitték, többnyire hordószámra vitték, míg a dézsmajegyzékekben többnyire akónyi mennyiségek szerepelnek. Hogy ez miért érdekes? Csak azért, mert a csík „piaci” mérete olyan 20-25 centi és 8-10 dkg volt darabonként. Ezekből a csöppségekből kellet néhány száz vagy ezer darab egy–egy akóhoz. Ezt a súlyt egyébként két éves korára képes elérni, de ez már más lapra tartozik.
A csíkgátak építéséből nem egyszer per is lett, hiszen oly mértékben változtatták meg a víz folyását – tkp. gátat építettek a vízfolyásba- , hogy ezzel a mocsarasodást segítették elő. Jellemző, hogy a korabeli vízmérnökök az Ecsedi-láp területének növekedésében jelentős szerepet tulajdonítottak a csíkászok gátjainak, valamint a vízimalmok hasonló építményeinek.
Képek forrása: 1, 2 – a szerző felvétele
A következő részben a varsákról lesz szó.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: