Gergely kollégánk, aki munkájából kifolyólag elsősorban késő ősztől kora tavaszig aktív a Bárkán, a következő hetekben új cikkekkel örvendeztet meg bennünket.
Talán emlékeztek még, legutolsó írásában a természet adottságait kihasználó halászati módszerek bemutatását kezdte el, ezen belül is a foki halászattal foglalkozott. A mai (sorozatunk immár tizenkettedik) részében, – amibe mellesleg egykori néprajzos jogán, én magam is belekontárkodtam egy kicsit – a a magyar halászat egy ősi eszközével, a vejszével ismerkedhetünk meg. Íme:
Meglehetősen régen nem írtam már a Bárkára semmit, amiért töredelmesen elnézést is kérek minden kedves olvasótól. Igyekszem pótolni az elmaradást. Szerencsére Gabi nem tétlenkedett, ezért aztán a hajó nem állt meg.
Legutóbb a foki halászatnál hagytuk el. Talán még arra is emlékeztek, hogy a foki halászat során valamilyen módszerrel elzárták a szűk helyen kiáramló árvíz útját, s így a kifelé, vagy visszafelé vonuló halakat próbálták megfogni. A módszer esetleges volt, mert ha minden összejött, akkor az egész évi keresetet kiadhatta, de ha nem volt árvíz, akkor hiába a befektetett munka, semmi hasznot nem hajtott.
A természetes vízi halász megélhetése szinte mindig attól függött, hogy volt-e elég leleményes ahhoz, hogy az adott vízterülethez legjobban illeszkedő módszert megtalálja. Esetenként (pl. Velencei-tó, Balaton), az adott víz különböző részein is eltérő módszerek hoztak bőséges eredményt.
A rekesztő halászat (a foki halászat is ide tartozik), másik nagy csoportját azok az eszközök alkották, melyek már a vízjárástól többé-kevésbé függetlenül működtethetőek voltak. Az alábbiakban ezekről az eszközökről lesz szó.
A vejsz, vejsze vagy vész
A vejsze olyan a halak szokásos vonulási irányát keresztező, nádszövetből, nádpallóból, vesszőből, vagy husángokból készült, a fenékre rögzített állandó építmény, mely az adott víz haljárta részét gyakran teljesen átfogja (mintegy elrekeszti), és kacskaringós járatokon, szűk nyílásokon keresztül a halat a fej részbe tereli, ahonnan, mivel a hal a visszautat nem találja meg, szákkal kimeríthető.
A vejsze működési elvén alapuló halászati mód Európában és Ázsiában is ismert volt. A szó finnugor eredete kapcsán azt feltételezik, hogy a magyarság már a finnugor együttélés alatt is ismerte ezt az eszközt. A vejsze részeinek szláv eredetű elnevezései mindenesetre arról tanúskodnak, hogy a fejlettebb vejszetípusokat csak a honfoglalás után ismerte meg a magyarság.
Egy vejsze terelőkből, labirintusból és fejrészből állt.
A terelők funkciója a hal megvezetése, a vízfolyás elrekesztése volt. Gyakorta helyezték el oly módon, hogy a hal bármelyik oldaláról érkezve is a labirintushoz terelődjön.
A labirintus a vejsze lelke. Gyakorlatilag ez fogja meg a halat. Roppant pontos anatómiai és etológiai megfigyelésen alapszik működési elve. Valamikor a kezdetek kezdetén említettem, hogy a halnak nincs nyaka, így nem tud szűk íven kanyarodni. Nos a leleményes ember ezt használta ki oly módon, hogy olyan járatokat alakít ki a vesszőkorcolással előre megfont, a vízben függőlegesen rögzített nádszálakkal, amiben a halnak a visszaforduláshoz kis ívben kellene kanyarodni. A fej felé könnyedén tud haladni, nagy ívű kanyarokon és hegyes szögű szűkületeken keresztül, de visszafele, anatómiai csökevényessége folytán már nem tudja megtalálni az utat.
A fej, egy nagyobbacska körbekerített rész, ahonnan az oda keveredett halakat merítővel ki lehetett fogni.
A vejsze kétségtelen előnye volt, hogy nem kellett mellette ott ülni, fogta a halat mindig. A hal csak ritkán döglött bele, hiszen fel tudott jönni akár pipálni is, ha a szükség úgy hozta. Ezen kívül nem kellet hozzá semmi speciális anyag, hiszen a helyben található nádból, vesszőből készült. Nem is volt tanácsos olyan anyagból dolgozni, amit a hal nem ismert, mert attól megijedt, kikerülte, így az eszköz nem lett fogós.
Előnyei mellett jelentős hátrányai is voltak. Egyik a kétségtelenül nagy munka és alapanyag igénye. A rosszul kiválasztott helyre telepített vejsze nem fogott, vagy rosszabb esetben a folyamatos hullámzás „felvette”, azaz kimozdította helyéről és szétmosta. Bár tágabb értelemben a vizafogó gerendákból épült terelői is óriási méretű vejszének tekinthetőek, azért jobbára a sekély (maximum 1,5 méter, de inkább 1 méter mély) vizekben alkalmazták, hiszen a megfogott halat ki is kellett venni, ami egy 2 méteres mélységből előbányásznia a merítővel nem nagyon lehetett volna a zsákmányt.
variációk vejszére
balatoni vejsze
rác vejsze
A terelők elhelyezése külön tudomány volt, hiszen a nem megfelelő szögben álló terelőről inkább lepattant a hal, s nem megvezette azt. Ugyanez volt a helyzet a labirintussal is.
A vejsze az Árpád-kortól folyamatosan felbukkan az oklevelekben. Különösen a mocsaras, vagy hosszú ideig árvízzel borított területekről (Csallóköz, Sárköz, Sárrét, Ecsedi-láp) maradt fenn számos, a vejszés halászattal kapcsolatos adat.
Az árvízlecsapolások következtében a vejsze, mint halászati eszköz elveszítette a jelentőségét, a néprajzi gyűjtések csupán a nagyobb tavaknál (Kis-Balaton, Fertő-tó, Velencei-tó) és egyes folyók nagyobb árterületein, találtak még rendszeres használatban lévő vejszéket kb. a II. világháború időszakáig.
Fotók forrása: 1, 2, 3, 4, 5-6
Kommentek