Címke: Halirodalom

Halirodalom IX. – Farsangi és böjti örömünk, a hal I.- részlet Krúdy Gyula Álmoskönyv című művéből

2

EGY FURFANGOS DOLOG

A farsangi tánchoz nem sok közünk van (legfeljebb ahhoz a tánchoz, amelyet a terített asztal láttára vagy pohárral a kezükben járnak el a jókedvű emberek – mikor virsli- vagy pereckoszorút akasztanak a nyakukba a téli vásár lacikonyháján), de annál több közünk van a farsangi táncot előidéző hangulatcsinálókhoz, így a jó ételekhez és italokhoz.

Az ételek közül határozottan a halak dominálnak februárban. (A disznótor már böjt előtt nagy ártatlanul igyekszik eltűnni, mintha semmi köze se lett volna a tél mértéktelenségeihez.) De a hal olyan természetű jószág, hogy akár a befagyott folyóban, akár a kalendáriumban átsiklik a húsos időből a böjtös napokba, farsangi gyertyaszentelőtől, húshagyókeddtől, amikor a hal igazában megkezdi uralmát – hamvazószerdába.

c1b08ae60597d25b60d2dbb0b39634a7

A folyókon ugyan még korántse látni az olvadást, a Felső-Tiszán mindennap léket kell vágni, hogy a kecsegét megfoghassuk villámgyors útjában; február közepe derék téli időnek számít Magyarországon, pláne olyan esztendőben, amikor későn kezdődött a tél; itt-ott még egy kései hófúvás is meglátogatja azokat, akik már nagy bátran utaznak szánkójukon vagy szekerükön az utolsó bálokra, amelyeket mindenhol lebonyolítanak: – ilyenkor bizony meg kell elégedni a farsangi halak közül a zsebben cipelt szardíniával vagy az útszéli fogadós hagymás heringjével, mert az igazi jó paprikás halat nem tudják készíteni más háznál, mint ahová indultunk, de a hófúvás megakadályozott. Olyan egyszerű ezt a halpaprikást csinálni, mikor hivatalos receptjét hallják (amely legrövidebben így hangzik):

“Többféle halat veszünk, egyenlő darabokra vágjuk, másfél óráig sóban hagyjuk állni, aztán lábasban bőven hagymát finomra vágva, vajon kissé megpárolunk, adunk jó késhegynyi paprikát bele, aztán a halat félóráig fedő alatt pároljuk, végre egy kanál vizet és tejfölt öntünk rá. Mikor felforrt, asztalra adjuk.”

Ugyebár ez úgy hangzik, mint az egyszeregy, csak a gyanakvó fantázia gondolna valamely “pisztrángra” a többféle hal emlegetésénél, mert mégiscsak biztosabb volna, ha tudnánk, hogy miféle halakat vegyünk. “Semmi esetre se a nemes halakat, a kecsegét, a pisztrángot, a fogast; hanem elégedjünk meg a harcsával, potykával, csukával a paprikásnál” – mondják a tanácsadók, mert halfőzéshez minden ember értene, holott az ötszázadik tudja igazában.

E jó tanácsadók okozzák, hogy nem élvezhetjük egyszerű halpaprikásnak a legnemesebb halakat, pedig tán ez volna a halpaprikás titka.

3

MIKOR SZÉP A HAL?

Igaz, hogy a Balatonon, hazánk másik haltermő helyén már javában szabad a víz, amikor a Tiszán, a tokaji híd alatt még korcsolyáznak, de nem kevésbé nagy kunsztot érdemel a balatoni halak elkészítése, pláne, mikor jókora kocsikázás után, a Bakonyon, Veszprémen, Várpalotán át közelítettük meg, hogy valahogy ki ne hagyjunk egy lányos házat útközben. Pedig olyan egyszerű a balatoni lány, mint a balatoni hal. Minden balatoni lányban van valami a Kisfaludyak muzsikájából, amely sohase múlik el. Minden balatoni halban van valami az ősök egyszerűségéből, amikor itt még pogány magyarok bujdostak a nádasokban.

A fogasnak elkészítési módjáról ezt a pár hevenyészen odavetett szót találom egy helyen:

“Megtisztított fogast bevagdossuk, jól megsózzuk kívül-belől. Egy tepsibe adunk négy-öt darab vajat, rátesszük a fogast, körülötte karikára vágott burgonyát helyezünk, és még egypár szelet vajat a tetejébe. Körülbelül háromnegyed óra hosszáig sütjük, tálaláskor haltálra adjuk, salátával, petrezselyemmel díszítjük.”

Kolumbusz tojása! Ezt aztán tudja mindenki. Ugyanilyen egyszerű elkészítési módot ajánlanak a kecsegének és pisztrángnak, a rántott harcsának, a tejfölös potykának, a húsevő csukának, de még egyszerűbbet az angolnának.

8855564327a39b5cce25f921fe725f5b

Az ember olvassa ezeket a recepteket: mehetnékje támad a konyha felé, hogy saját kezűleg lásson hozzá a halak elkészítéséhez, mert az a férfiemberre nézve nem lealázó, hanem éppen ellenkezőleg: kitüntető. A legnagyobb urak foglalkoztak mindig a halfőzéssel, a halvásárral, mert ott aztán igazán kell vigyázni; talán jobban, mint a baromfinál. Nem szabad akármilyen hitvány halat megvenni, mert ahol a hitvány hal, akad finom falat is. Főleg nem szabad közel mennünk a népgyűléseket előidéző mázsás harcsákhoz, amelyeket olykor a halászok a Dunából emelnek ki. Az ilyen nagy tömeg hal nem is gusztusos, és nem is lehet egyenletesen jó.

Én a magam részéről gyakran jártam a hal- és rákpiacot, ha finom csemegére volt gusztusom. Az élő halban éppen úgy el lehet gyönyörködni, mint a sült halban: nem lehet pontosan megmondani, mikor szebb a kirántott harcsa, tojásban vagy morzsában, vagy a halkereskedő kádjában.

4

A KIRÁLYOK ÉS HERCEGEK A HAL MELLETT

Február tehát örömeivel, a farsangi táncok, bolondságok, kirúgások, önfeledkezések és kedves emlékek után, a február igazi örömeivel, amelyek mégiscsak a gyomrán át jutnak el az emberbe: a halaknak kedvez. Mondják, a viza ilyenkor rakja ki ikráit, ilyenkor gyűjtik a kaviárokat, ahol terem.

A szakácskönyvek farsangi oldalairól a hizlalt baromfiak, fánkok, torták mellől leginkább a halastálak, halaskasok, hálók és halfőző edények mosolyognak ránk, mintha a farsang, de még inkább a böjt, el se volna képzelhető náluk nélkül. Mindenki érzi előre a halak pácait, amelyeknek savanyúaknak kell lenniök, mert csak akkor valódiak. A legtöbb száj elgondolja előre az aszpikok, kocsonyák gyöngyhűvösségeit, a különböző mártások, a ritka majonézek és a rendkívüli tartárok tartalmait; a gombákat, amelyeket bizonyos módon elkészített fogashoz adnak, mert ne higgyük ám, hogy csak annyi elkészítési módja van a halnak, amelyet felsoroltunk. Mi a legegyszerűbbet vettük, hogy lássuk, milyen könnyedén el lehet bánni a hallal, de hozzáértők szerint magának a fogasnak ötven elkészítési módja van, amelyet tudni kell egy szakácsnak, bármily régen találta ki egy francia herceg, hogyan egyesítse az erdők gyümölcseinek ízét a vizek teremtményeivel. A kecsegét magát Felső-Szabolcs vármegyében tudják sütni-főzni. Pedig az igazi halkocsonyákhoz, a hideg halakhoz, az estélyek, büfék, királyi konyhák kecsegekocsonyáihoz nem is nyúlnak vidéken, hagyják azt a pesti szakácsoknak.

826a6708e7ec12f76b942c5c21017f69

Azt lehetne mondani, hogy a halnak éppen annyi elkészítési módja van, mint akár a marhahúsnak, pedig ezzel foglalkoztak a legtöbbet a világ fennállása óta. De amint látjuk, a hal nem hagyja magát. Az esztendő tizenkét hónapjából egy hónapot kivág a maga számára.

(1933)

Képek forrása: 1, 2, 3

Halirodalom VIII. – Fecske Csaba: A Ménes-patak

Fecske Csaba: Halpénzen vett világ c. kötetéből

A Ménes‑patak

rekettyék közt fut a Ménes
kőbe botlik nagyot csobban
melege van már a napnak
megmártózik a habokban

kertek alatt úgy sötétlik
mintha gyötrő gondja volna
pedig könnyű fecskeszárny és
fürge pisztráng csiklandozza

valahonnét a hegyekből
érkezik az öreg este
megfürödne de röstelli
hogy izzadt ingét levesse

feljön a hold vízbe perdül
csillog mint színarany érme
egy öreg fűz kap utána
de a szellő üt kezére

menes patak

 Illusztráció: Urbán Tibor

forrás:http://mek.niif.hu/

Halirodalom VII. Santiago Nazarian: Halszálkák

Santiago Nazarian: Halszálkák

Diego Trelles Paz (szerk.): A jövő nem a miénk című novellagyűjteményéből

Hau óvatosan megnyitotta a csapot. Újra el kell majd zárnia, miután megmosta a kezét. Halszaga volt, nyershal-szaga, mindig, mintha rohadna. Pikkelyek az ujjain. Nem akarta bepiszkolni a csapot. Újra el kell majd zárnia, ha már tiszták lesznek  az ujjai. Megmosta a kezét.

A mosdó fölé hajolt, és érezte a fájdalmat a hátában. Ahogy a mosdó fölé hajolt, érezte a gerincét. Odakapott a kezével, fölegyenesedett a tükör előtt. A szemébe nézett. Saját magát látta. Semmi pikkely. Semmi halgerinc. Nem tükröződtek halak hosszúkás szemében, kamaszos arcán. Hau még ugyanaz volt, az ujjak dacára.

Elvette a kezét a hátáról, és elzárta a csapot. Az orrához emelte az ujjait. Megszagolta őket. Még mindig ott volt. Fájt a gerinc. A hal kiáltása. És a hosszúkás szeme még jobban összeszűkült a tükör előtt.
Egész nap. Minden reggel. A szüleinek segített a piaci standon. Kés a halgerinchez, hal a jégre, lesütött szem, halk szavak; pedig jobban beszélt portugálul, mint ők. Csomagolt. Újságpapír. Szénfekete festék. Vízbe merülő maszatos ujjak. Halat csomagoló, hulladékot eltakarító, átfagyott ujjak, a kamaszkora vége.

És Hau egész délelőtt csak az arca tükörképét várta. Az ujjait az orra előtt. Szappan, vanília, hogy lezárja a napi rutint, ami nem is a sajátja. Épphogy csak munka. Épphogy csak család. Nem fogja bepiszkolni a költészetét. Nem fogja bepiszkolni az ujjaival a papírját. Csomagolt. Eltakarított. És szabad óráiban origamit hajtogatott.

A lánynak. Amikor elment előtte. Lesütötte a szemét. Lehajtotta a fejét. Remélte, hogy nem látja, még ha érzi is. Még ha kilométerekről meg is érzi a stand szagát. Mindig sietett, amikor elment előtte. Sosem nézett rá. De lehet, hogy csak ő sütötte le a szemét. És nem is láthatta.

Később találkoztak. Délután. Amikor a lány még csak meg sem kérdezte, mivel foglalkozik. Hogy mivel foglalkozik majd? Filozófiával. Egymás mellett a tanfolyamon, a felvételire készülve. Egymás mellett a megállóban, a buszra várva. És jó éjszakát. Holnap korán kelek, segítenem kell apámnak.

Ennél messzebb nem jutottak. Nem adtak egymásnak puszit, nem simogatták meg a másik karját, de köszöntek egymásnak. Kezet ráztak, és egymáshoz értek az ujjaik. Remélte, hogy nem fogják lebuktatni. Az ujjak, a halszag. A nap végére minden a helyére került. Aztán eljön újra a reggel, és várják a halak.

Ahogy a fogát mosta, és hallgatta az ébredező madarak énekét, nézte magát a tükörben, a szája habzott az indulattól. Köpött egyet. Az orrához emelte az ujjait. Már nem fájtak a csontjai. Legalább nem gyülemlett föl napról napra a fájdalom és a szag, nyom nélkül eltűnt mindkettő a munka végén. Egy nap a múltja majd örökre véget ér. És ő még csak emlékezni sem fog rá, milyen volt a halszag.

Parfüm. Péntek este, hogy együtt legyen a barátokkal, hogy együtt legyen a lánnyal, egészen másnap reggelig. Egy kis bárban, néhány sör mellett, megünneplik a születésnapot. Nem az övé. Nem a lányé. De együtt lesznek, és ez a legfontosabb. Ő a baloldalon ül majd, a srácokkal. Nevetnek, isznak, lepárlódnak, megerjednek. A lány pedig ott lesz vele szemben, a többi nővel, gesztikulálnak, megillatosítják a levegőt a tarka koktéljaikkal. Az út mellett ültek, a csatorna mellett, ott, ahol később a piac standjai fognak állni.
Az alkohollal megérkezett az étvágy, és az ételekkel megérkeztek a csontok, halcsontok, tőkehal, krokett, minden párnak egy adag. Egy adag provolone. Halas táska. Kecsap. Majonéz. És szalvéta, hogy megtöröljék az ujjaikat.
A lánynak sikerült a bravúr. Csak egyet használt el. Egy szalvéta, és megigazította a rúzsát. Egyetlen szalvéta, és végzett. A majonézzel. A kecsappal. A provolonéval, a halas táskával és a szálkákkal, a tőkehalas krokettel. Ő a srácokat figyeli, egy halom papír tornyosult előtte. Kecsaptól, majonéztől piszkos szalvéták. Ránézett a lányra, és nyelt tovább. Ránézett a lányra, és már mindene ragadt. Megtörölte az ujjait egy köteg szalvétában.
Szükség van az ilyen nőkre, hogy a srácok illendően viselkedjenek. Szükség van a nőkre, hogy a srácok is használjanak szalvétát. Hogy igyanak még egy kicsit, hogy nevessenek és elrejtsék, hogy elrejtsék a szálkákat a fogaik között. Hogy elrejtsék a pikkelyeket az ujjaik között. Ránézett a lányra, és elrejtőzött a papírok mögé. Egy darab, összehajtva, origami.
A lány a többieket figyelte az asztal jobb oldaláról. A barátnői mellett, jól nevelten mosolygott. A srácok egymást ugratták. Ő dolgozott. Az ujjai a lányért. A remegő ujjai. Dolgoztak az ujjai. A ragadós ujjai, a papíron, költészetté formálva mindazt, amit érez.

De mit érzett? Az őt hívogató csatornát. Az italt hívogató barátokat. A sört, a torkukon leereszkedő, a szálkákat eláztató, erjedt sört. Pár órával később majd ott áll, átfagyott ujjakkal. Ujjak a halban, ugyanabban az utcában, csomagol, papírba, a nők vacsoráját, az anyukák, a barátnői anyukáinak vacsoráját.

És a költészet nem lesz más, csak szén. Majonéz lesz a hírekből, maszatos, újságpapírba csomagolt hírek, egy hal gerincén. Ő is csak egy lesz a sok közül. Hosszúkás szem a piacon. Lesütött szem, halk szavak, nem mozdul. Ő a halakért fog dolgozni, a hideg, élettelen halakért, tulajdonképpen csak ez érdekel mindenkit, aki odamegy hozzá. Nem éreznék a parfümöt a nyakán. Nem fogják érezni a fájdalmat a gerincében.

A gyorsan dolgozó ujjaival, még így, ittasan is, ügyes munkát végzett. Halgerinc. Szalvéta a bárból. Origami. Tökéletes. Forma és költészet a lánynak, foltok nélküli papíron. Egy papírhal. „Hogy elmerüljön veled.”
A lány, mosollyal az ajkán, kezébe vette a halat. Szép volt. Az origami. A mosoly. Elérte, hogy az egész piac alámerüljön az óceánban, és átvegyék a hatalmat a tengerlakók. A lány odahúzta a szájához, a rúzsához, és megcsókolta. „Nahát, milyen vicces, még halszaga is van.”

(Kertes Gábor fordítása)

A novella eredetileg az olvassbele.com oldalon jelent meg.

Halirodalom VI. – Rónay György: Halak

Rónay György: Halak

1.
A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Nézik a kék vízáradást
és hallgatják a hallgatást.
Mert a hal sűrű szálkaváz
köré rakódott hallgatás.
Mély, kocsonyás csönd, mit a hal
páncélos pikkelye takar.
És ha lefejted a pikkelyét,
halpénzek hullnak szerteszét,
hullnak a halcsönd pénzei:
hártyává száradt könnyei.

2.
A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Vakon bámul ki pikkelyük
páncéljából bús halszemük.
Fogatlan szájuk kis, kerek
buborékokat ereget.
Száll buborékra buborék:
ez a vízmélyi halbeszéd.
Fölszínre buggyan gyöngyözőn,
s megsemmisül a levegőn,
az ég alatt, a víz felett
a gyöngyöző halüzenet.

Marek Langowski: Éjjeli telihold

3.
Hallgatnak bölcsen a halak
a víz alatt, a víz alatt.
A víz fölött ül a halász,
és ő is csupa hallgatás.
Két hallgatás közt a horog.
És nem mozog. És nem mozog.
Végén a légy: fekete pont.
És nézi lenn a szürke ponty.
Fönn meg a halász a botot.
És nem mozog. És nem mozog.
Hajnaltól délig és tovább,
nézik egymást a horgon át.
A víz fölött s a víz alatt:
hal halászt s halász halat.
És lassan nem is tudni már,
kit várnak, s ki az, aki vár:
halászt hal, vagy halász halat,
a víz fölött, vagy víz alatt,
s a mozdulatlan horgon át
melyik nézi a másikát.

4.
Mikor hold süti a tavat,
táncolnak néha a halak.
Karcsú testtel a víz alatt
cikázva föl-le siklanak.
Áttetszik ezüst pikkelyük,
s lüktet alatta halszivük.
Csillámló, piros halszivek
szikrái szántják a vizet.
Villannak itt, villannak ott.
gyors, vízalatti csillagok.
Kering a hal-csillagvilág,
és néha egy-egy hal kivág
s megfürdeti a holdas éj
csorgó tejében pikkelyét.

Halirodalom V. – Krúdy Gyula: Szindbád – Álomképek – Hatodik éjszaka

HATODIK ÉJSZAKA

amelyben szó esik azokról az álmokról, amelyeket a halak úsztatnak magukkal a tavak mélyében vagy pedig a folyamok gyors sodraiban, ugyanekkor arról is megbeszélés történik, hogy mit álmodnak a csípős csalán között a rákok

Szindbád álomfejtései között arra volt a legbüszkébb, hogy a szív álmait mindig külön tudta választani a gyomor okozta álmoktól. A szív mindig hintára, háztetőre, toronyra, felhőre kapaszkodik, amikor álmodni kezd, de a gyomor csak gyalogosan jár-kel álmában is, mint az éjjeli őr. Nagyon fontos dolog tehát az álomvizsgálatnál megállapítani, hogy az álom, mielőtt hozzánk érkezett volna a maga nagy országútján, habzó paripát kötött-e a kapufélfához, vagy pedig csak innen a mészárostól vagy a pincéből ballagott át hozzánk.

A nevezett álmokat a halászok árulják. Ezek az emberek kivetett hálóval járnak, már Krisztus urunk óta, mert a Megváltó egyetlen tanításában sem tiltotta el a halaknak a fogdosását. Nem kell különösebben lesbe állani, hogy megfigyelhessük, milyen álmokat hoznak a halak a péntekről szombatra virradó éjszakákon. De még máskor is megválogatják álmaikat e vízi lények. Azért nem haszontalan dolog a halak okozta álmokkal foglalkozni.

Franco Fortunato: A kapitány álma

Az a nagy hal, amely emberemlékezet óta a tavak mélyében lakik, és csak olyankor megy fel sütkérezni a napfényre, amikor őt ember nem láthatja: jelenti a fogaskirályt. Az ilyen mélyvizű hal nem egykönnyen kerül hálóba, szereti a magányosságot, sohasem áll be pletykálkodásra vagy fickándozásra a kis halak közé, eszébe se jut neki a szitakötő felé nézni, akármilyen közel jött az a víz felszínéhez, amikor is a kis halak bolondosan ugrálni kezdenek, mintha szárnyat éreznének ők is. Az ilyen nagy halnak az evésétől jönnek azok a nehéz álmok, amelyekben olyan ismeretlen tartományokon utazik el az ember, amely tartományokból alig tud visszatérni.

Hol jártam az éjszaka? – gondolja fejcsóválva az ember, mikor reggel felébred, pedig nem történt más, mint a nagy hal vitte el olyan idegen, soha nem látott országokba, ahová a nagy halak könnyűszerrel eljuthatnak, mint akár a vitorlás hajók.

Luigi Curiotto: Halak

Más dolog az, ha apró halakkal kedveskedett magának a gyomor az esti órákban. Ezeknek a kis halaknak a szálkái észrevétlenül lecsúsznak az ember torkán, és éjszaka csak azon kapja magát, hogy mindenféle fájdalmakat érez elmúlt dolgok után, amelyekről már azt hitte, hogy a halak útján azok tőle messzire sodródtak. Ezek az apró halak olyanok, mint a női szeszélyek: kiszámíthatatlan, hogy mely halászkunyhó mellett állanak meg éjszakára, hogy ott egy öreg halásznak vagy az öreg halász leányának eldalolják a maguk hangtalan énekét. Az apró hal tapasztalatlan, vidám, az életből még nem ismeri a lehetetlenségeket – ugyanezért az álmodó is az ilyen halakkal a gyomrában leginkább vízitündérekkel találkozik, amelyek kiszöknek karjai közül. Ám, ha nagyon praktikus ember a halakkal álmodó, akkor sem kerülheti el azt, fogy legalábbis koporsót szállító tutajosokkal ne találkozzon, akik néki helyet adnak egy üres koporsóban.

A halak okozta álmok közül talán a legegészségesebbek azok, amelyek gyors hegyi folyók halaitól származnak. Ilyenkor borkereskedőkkel utazik az ember álmában a határszél felé, és olyan piros arccal ébred fel, mintha valóban sok bort ivott volna ama úszni vágyó halak tiszteletére. A hegyi pisztráng, ha nem nagy mértékben fogyasztjuk vacsorára, rendszerint könnyű kerekeken járó álmokat hoz. Ugyanez a tulajdonsága van más hegyvidéki halaknak is – az ember oly könnyedén gurul le álmában a legmagasabb hegyről, mintha legalábbis szárnya volna.

Giovanni Ospitali: Álom és valóság között

Más dolog a rákokkal való étkezés után következő álmodás. A rák, miután napvilágra került abból a sötét odúból, ahol az életét tölti, teljesen érzéketlenné válik a napvilágos dolgok iránt. A napvilág terményei közül leginkább a csípős csalánt kedveli, amely mindenkinek hólyagokat szokott szerezni, csak éppen a kemény ráknak nem. Hát a rák az álomban is megtartja a maga tulajdonságát: hátrafelé megy az időben, és ollójával fájdalmas csípéseket okoz elmúlt dolgokért. A rákevő ember nem is tudja, hogy miért érez magában mindenféle fájásokat, amikor álmából kimenekült. Annyi bizonyos, hogy a rákevő darab időre mindig visszavonul a múlt időbe.

A gyomor álmai között egyelőre ennyiben maradjunk a halakról és a rákokról való tudomá­nyunkban.

Halirodalom IV. Czilczer Olga: A lazac, a krumpli és még valami

 Czilczer Olga: A krumpli, a lazac és még valami

Zöld hálószatyorban vittem a vacsoránakvalót. Krumpli volt benne, lazac meg még valami. Ezekből akartam elkészíteni kettőnk ünnepi étkét, de – hány évtizede is, hogy utoljára jártam itt? – alighanem eltévesztettem a krumpli, a lazac s a még valami idejét. Kócosan jöttél elém. Kérdőjel az előszobádban: mit akarok itt kora reggel, nem is próbáltál udvarias lenni. Én – mert vesztegetnivaló időm nem volt az ébredésig – sebtében kiteregettem. Mit hoztam, nézd! No mit? Jövetelem nyers tartalma a zöld háló rétjének terülj asztalkáján.
Aludnám még, mondtad, mintha ez a te álmod lenne, s a félhomályban tántorogva fordultál visszafeküdni. Talán meg kellett volna főznöm mégis?

Stefano Caruano: Né carne né pesce

 

Halirodalom III. – Juhász Ferenc: A hajnal utáni tó

Juhász Ferenc: A hajnal utáni tó

A hajnal utáni tavon csúszó lassú ladik, a hajnal utáni fekete ladikban a fekete halász. Nézem a hajnal utáni tavat, s a ladik helyén gyöngybolyhos könnyű páraláz, s a láz nedve csönd-síkot itat. Mert nincs ittmaradás, csak áthaladás. S én vagyok a hajnal utáni tavon, a pára-habon, a fekete ladik, s a fekete halász.

illusztráció innen

Halirodalom II. – A hal nem jár egyedül – Nepomuki Szent János és a többiek – Töltött csuka leves

Gordon Ramsay Mennyei halételek című szakácskönyvét kis időre félreteszem. Ma egy sokkal aktuálisabb írást hozok, májusban készült amikor utoljára Magyarországon jártam. Az apropó: a Tarka Bárka halleves sorozata, amelyben most épp a magyarországi hallevesek, halászlevek vannak soron, és a héten folyó Tiszaberceli Kulturális Napok azon belül is a szombati halászléfőző verseny. Ha minden igaz, ott leszünk. Aki most szombaton épp a Rétközben jár, ne hagyja ki!

A hal nem jár egyedül

– töltött csuka leves, Nepomuki Szent János és a többiek –

Egy esős vasárnap délután érkezek. Az első beszélgetés feszült légkörét enyhítendő, aranyos fröccs és puha porral borított, frissen sült almás pite kerül elő a kamrából. Hozzáteszi, a szőlőt Tokajból hozatja, itthon aztán magának préseli, így legalább biztos, hogy csak az van benne, amit ő maga belerakott. Ki tudja, mit kevernek mostanában az asztali borokba?!

„Na, azt írja meg mindenképp, hogy a vidrák egyre gyakrabban pusztítanak! Olyan probléma ez, amit hamar orvosolni kellene!” És már szédülök is a vidra-történetbe… Furfangos állat, éjjel vadászik, ráadásul fürge is, már a varsa terelőjénél elfogja a zsákmányát, aztán a partra viszi, és ott fogyasztja el. Másfél méteres körben látszik a nyoma, hozzáértő szemnek könnyű észrevenni, hol vacsorázott az egyébként védett jószág.

Előhúzom a zsírfoltos gépelt papírt. „Erről is meséljen, András bácsi!” „Ó, ez a Helénke néni reszortja, én a halat fogom, és bár a versenyeken együtt főzünk, itthon, a konyhában ő a főnök!” –kacsint.

Helénke néni túl van a nyolcvanon, de úgy szalad, mintha negyven se lenne. Háziállatokat tart, friss tojást gyűjt, kertet gondoz, három férfit irányít, és mindemellett olyan szerény, hogy majdnem lelkiismeret-furdalásom támad, mert a híres töltött csuka leveséről faggatom. Aztán mégsem hagyom magam, hiszen ki érdemel nagyobb hírnevet, mint egy ilyen asszony? Azt mondja, a receptet egy karádi embertől tanulta, aki rég nem él már. Rajongótábort a két évvel ezelőtti tiszaberceli halászléfőző versenyen szerezett, András bácsi ultipartnereinek sokszorosították is a receptet, igaz, abból kimaradt a hagyma. Na, majd most beleírjuk.

Szó esik még közismert orvhalászokról, vencsellői varsakészítőkről, a 2000-ben a Tiszát ért cián- és nehézfém szennyezésről, amely a halállomány csökkenésében óriási szerepet játszott. Érdeklődök halfajokról, mi megy, mi a kincs, megbeszéljük melyiket hogyan készítik. A keszegféléket (a jász-, a dévér-, a szilvaorrú és a vörösszárnyú keszeget) paprikás lisztbe forgatják, bő olajban ropogósra sütik, vagy halászlé alapba passzírozzák. A süllő rántva igazán jó, nagyobb harcsából halászlé, kisebből paprikás, a gyönyörű, sovány, nem mellesleg errefelé igen ritka pontyból szintén halászlé, rántott ponty készül. Kecsege, balin csak elvétve akad, olyankor fokhagymásan, szalonnával tűzdelve, sütőben sütik. Az angolna teljesen eltűnt, pedig állítólag paprikásnak az egyik legjobb alapanyag volt, és ki gondolná, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még Elemér a közeli Lónyai-főcsatornában is mogyoróbottal fogta?!

Megpróbálom rábeszélni Helénke nénit, hogy a legendás levest készítse el nekem. Ezen a ponton majdnem kicsúszik a kezeim közül, de aztán a jószíve nem hagyja, némi segítséget kér, és lesz csoda. Töltött csuka leves.

A megbeszélt napon megint esőre áll az idő. Csengetek. A kapu nem nyílik még, de a paprikás rántás illatát már messziről érzem. Gyerekkor, nagymama-tűzhely. Itthon vagyok.

Helénke néni aggódva tüsténkedik. Négy egykilós forma csuka bőre tálcára terítve, húsa ledarálva; segítség is van Piroska néni személyében. Kávét kérek? Nem, köszönöm, de hoztam egy kis diós répatortát, jól fog csúszni annak, aki kér. Megenyhülünk.

Csukabőr, fej, hús, mérlegre – jaj, a mérés az elején kimaradt – tippelek, és nyerek, a bizalom nő, a belsőséget megsaccoljuk.

Ezután már csak figyelek, és jegyzetelek. „Tizenkét főre – mert ez a leves olyan kapós, hogy nem érdemes kisebb adagban készíteni – szükségünk lesz négy darab egykilós csukára. A halakat jó halász férj segítségével megtisztítjuk, fejénél a bőrt körbevágjuk, megnyúzzuk. A farokrésznél nem szükséges bíbelődni vele, nem baj, ha a hal vége a „zokniban” marad.

A kopoltyúkat eltávolítjuk, a fejeket alaposan átmossuk, a végén ezeket is megtöltjük. A megnyúzott csukákat kifilézzük (kb. 1 kg halhúst kell, hogy kapjunk), a filéket ledaráljuk, és egy nagy keverőtálba tesszük.

Négy zsemlét vízbe áztatunk, majd kinyomkodunk, és a darált halhoz adjuk. Ráütünk négy egész tojást, belereszelünk fél fej vöröshagymát, hozzáadunk négy cikk áttört fokhagymát, és egy nagy csokor petrezselyemzöldet apróra vágva. Az egészet sóval és bő adag borssal ízesítjük, alaposan összekeverjük, és legalább tíz percig állni hagyjuk.

Közben elkészítjük a rántást. Ehhez három evőkanál lisztet fél deci napraforgó olajjal és egy evőkanálnyi sertészsírral elkeverve pirítani kezdünk, hamar belevágunk egy nagy fej vöröshagymát. Nem kell aprózni, csak az ízére lesz szükségünk. Lassú tűzön pirítjuk, s amikor a hagyma megpuhul, a lábast levesszük a tűzről, a rántást megszórjuk teáskanálnyi házi őrölt pirospaprikával, és amíg még bugyog az alap, gyors mozdulatokkal elkeverjük. Ezután felöntjük egy liter hideg vízzel, hozzáadunk fél liter tejfölt, és csomómentesre keverjük.

A megnyúzott csukákat és a megtisztított fejeket megtöltjük a fűszeres masszával. Nem kell szorosra, csak lazán, a töltelék nőni fog még a levesben, és ha túl feszesre töltjük, a csuka bőre szétnyílik, nem lehet majd szépen szeletelni.

A leveshez egy tízliteres fazékban két alaposan megsikált, félbevágott citrommal, egy a magjaitól megszabadított cecei paprikával, öt babérlevéllel és két teáskanálnyi szárított majoránnával vizet melegítünk. Amikor felforr, beleszűrjük a tejfölös-paprikás rántást, és kb. öt perc főzési idő után beletesszük a megtöltött csukákat úgy, hogy először a halaknak mindig a fej felőli végét helyezzük a levesbe. Néhány másodpercig így tartjuk, ezalatt a „zsák szája” összehúzódik, tulajdonképpen befő, és a töltelék nem tud kiesni. Ha maradt egy kevés massza, vizes kézzel diónyi gombócokat formázunk belőle, és miután mind a négy csukát és a fejeket is a léhez adtuk, nagy csokor petrezselyemzöld kíséretében ezeket is a lébe gurítjuk.

Ekkor kóstolunk. Ha szükséges, sóval és borssal még ízesítjük a levest, és kb. 15 perc után elzárjuk alatta a lángot.”

Helénke néni óvatosan kiemeli, tálcára teszi, majd kb. másfél cm vastagon felszeleteli a halakat. Közben meséli, hogy egyik ismerőse a töltött csukát nem levesben főzi meg, hanem füstölt szalonna zsírjával megkent alufóliába csomagolja, és sütőben süti meg.

Egy tányérba egy szelet csuka, és egy gombóc kerül, rá bőven lé, mellé citrom. Közben befutnak a férfiak, nekik csípőspaprika is jár. Hümmögünk. A leves friss, üdítő, a babér és a citrom aromája már a nyarat idézi. Jólesik ebben a szürke tavaszban. Mennem kell. Veszek egy szép süllőt, egy pontyot és némi keszeget András bácsitól. Közben megegyezünk, hogy találkozunk augusztusban, a Tiszaberceli Kulturális Napokon, a halászléfőző versenyen. „A lecke fel van adva.” Igen, nekem.

Balsára utazok. Az eső ömlik, kifordított esernyővel, iszapos ballerinában, reszketve tocsogok le a révhez. Radóczi János, a Szabolcsi Halászati Kft ügyvezető igazgatója vár. Messziről üdvözöl. Jólesik a köszöntő pálinka.

Mint május 16-án az országban számos helyen, Balsán is Nepomuki Szent Jánosra, a vízen járók (hajósok, halászok, vízimolnárok, révészek) védőszentjére emlékeznek. Somogyi Szilvia, a község polgármester asszonya meséli, hogy elsősorban a Duna menti településeken volt szokás ezt az ünnepet tartani, de annyira magukénak érezték a lényegét, hogy úgy döntöttek, itt a Tisza bal partján is tradíciót teremtenek. Annak idején a halászok, révészek, hajósok a helyi méltóságokkal együtt ültek le, hogy elköltsék a legrátermettebb szakács által az aznapi fogásból készített halászlevet vagy halpaprikást. Most a korhely halászléjéről országszerte ismert Horváth Zsuzsanna főz, s ha a lét megkóstolhatná, Bródy Sándor, A főzés művészete című művében tett kijelentését, miszerint „a hal férfiak külön kultusza, szakácsnék vesződsége”, nagy valószínűség szerint visszavonná.

Az étlapon borjúpörkölt is van, a helyi óvoda élelmezésvezetője kelt tésztákat varázsol az asztalra. Teljes az összhang, mindenki készséges, kedves, közvetlen. Kicsit kizökkenek az általános világpánik-hangulatból.

Mécsesekkel ellátott apró fa bárkákat pingál a társaság. Kapok én is, hamar rávésem a Tarka Bárka Blog elérhetőségét.

Sereghy János esperes paróchus megáldja a hajócskákat, majd a szűnni nem akaró esőben kompra szállunk, és vízre bocsátjuk a Jánoskákat. Sokáig nézem az esőcseppektől karikákat vető vizet. A halászoknak tisztelgek, s elképzelem, milyen lehetett a környező táj annak idején, a száztizenegy vágás előtt. Vad világ. Közvetlen szülőföldemre gondolok, a Rétközre, a réti csíkoktól hemzsegő mocsaras pákász hazára, melyben csak az maradt életben, aki úgy ismerte a környéket, mint a tulajdon tenyerét. Ez a haza eltűnt a másvilágba, mint ahogy én is eltűntem más országba. Ady A Tisza-parton című versét mormolom – középiskolás emlék. Köszönöm, Lajos bácsi, hogy ma is megy „könyv nélkül”!

A Nyíregyháza-Sóstói Múzeumfaluban Dr Bodnár Zsuzsanna által összeállított csodálatos halászati kiállítás jut eszembe. Néhány napja ott jártam, és ugyanígy elvesztem az egymással összekuszálódott képzelt és valós emlékeimben, csak ott a néprajzos múltam tört elő. Így jár az, aki ritkán jár Itthon.

Egészen véletlenül Szántó Zsolt tiszaberceli polgármester mellé kerülök. Újságolom, hogy délelőtt épp az anyukája főzött nekem. „És a nagymama csíkját is elmesélte?” „Hah, éreztem én délelőtt, hogy maradt a Szántó-hálóban családi titok!” „Akkor majd én elmesélem. Amikor gyerekek voltunk, október közepén vízállásokban, árkokban hatvan-hetven centi mélyen csíkvermeket ástunk. A vermekbe alj nélküli vesszőkosarakat raktunk, ide gyűltek a csíkok telelni. A novemberi első fagyok beállta előtt gyűjtöttük be őket. Nagymama néhány napig sóban állni hagyta őket, majd ecetes lében, hagymával, gyöngyhagymával és csípőspaprikával eltette télire. Úgy ettük, mint ma a savanyúságot.”

Radóczi úr is mellénk szegődik, az alapoktól indulunk, a halmennyiség problematikájáról, a megfelelő ívóhely hiányról, horgász-halász ellentétről beszélgetünk, de a kíváncsiságomat és mindkettőnk hangját elnyomja a kórusban zengő nóta:

„…Hát a keszeg mit eszik

ha a bárkába teszik?

Nem eszik az egyebet,

petrezselyemgyökeret.”

Beszállunk.

Ősi mesterségünk: a halászat – időszaki kiállítás a Sóstói Múzeumfaluban

Halirodalom I. Vincente Verdú: Az aranykeszeg

    A főnöknek volt egy csónakja, amellyel halászni járt. Egy délután, miközben az irodájában beszélgettünk azt követően, hogy lefolytattunk pár tárgyalást Enagásszal, nekifogott dicshimnuszt zengeni a tengerészet varázsáról. Amint hajnalodott, fölszedte a horgonyt feleségével és fiával. Ellátták magukat harapnivalóval, Coca-Colákkal és sörökkel, és kivetették a horgokat egy El Calvario nevű térségben Villajoyosa és Benidorm között. A tenger lecsillapodott, és a halak vonakodás nélkül megadták magukat a sorsnak, amire rendeltettek. Az igencsak különbözött a vállalat fárasztó nyüzsgésétől és az ügyfelek gyakori dacától. A tenger barátságos volt, a család pedig az ősidőket idéző gyöngéd közösséget alkotott. A feszültség azonnal föloldódott benne, mert oly gyorsan támasztotta két kezét a kormányra, és berregtette a bikabőgés erejét idéző motorját, ahogy az öbölből kifelé tartott. Egy alkalommal rá kellene szánnom magam, hogy elkísérjem – vetette föl.

    Zavarba jöttem. Arra gondoltam, túlságosan magukkal ragadták álmai, no meg elszánta magát köntörfalazást félretévő beszélgetésre Enagás képviselőivel, elvégre hónapok óta igyekszünk behajtani rajta tartozását! Hátradőlt vörösessárga hintaszékében és saját tollával felém bökve erősködött: – El kell jönnötök. Neked és a feleségednek. A gyermekeket rábízzátok valakire, és egy hétvégén eljöttök. – Mellesleg nem tetszett, hogy így beszél a gyermekekről, de elismertem, azért hívott meg minket, hogy jól érezzük magunkat. Hazaérkezve elmeséltem Margaritának. Nem tulajdonított fontosságot neki. A kezét törölgette valami rózsaszínű törülközővel. Ketten a gyermekek közül tetvesen jöttek haza az iskolából.
Négy hónapra rá egy hétfői napon, május első napjaiban – erre biztosan emlékszem – a főnök közölte velem, hogy tartogat számomra valamit a kocsija csomagtartójában.
Aranykeszeg volt, a gépkocsivezetője adta át nekem fél kilenckor, amikor elhagytam az irodát. Gesztenyebarna papírba csomagolt közepes méretű aranykeszeget kaptam, de az értéke fölbecsülhetetlen, ha tekintetbe vesszük nem várt eredetét, és az előzékenységet, amit takart. Némi szertartásosságot kölcsönöztem hazatértemnek, és a csomagot Margarita két karjába raktam. – A főnök ajándéka – közöltem. Kicsomagolta a papírt és nagyon közel hajolt hozzá, mint amikor az ennivalókat veszi alaposan szemügyre, s kézzel írott följegyzésen akadt meg a szeme az egyik kopoltyúra tapasztott Luxindex papírlapon. A főnök hitvese írta alá és egy receptet ajánlott nekünk, hogy a valenciai halászok módján főzzük meg az aranykeszeget. A feleségemnek szánta, s barátnőjeként kezelte, tegezte s a nevén szólította. A levelet a bárdolatlan egészségetekre kívánsággal zárta. A fogalmazás gyermetegre sikerült, de mindezzel együtt nagyon kedvesnek találtuk. Arra a következtetésre jutottam, hogy igen hamar megemelik a fizetésemet vagy előléptetnek osztályvezetővé. Kifejtettem Margaritának, mire ő elmosolyodott. Elégedettnek láttam. Vagy talán a főnök és felesége azt akarják, hogy legyünk barátok?

Azon az éjszakán erre gondoltam elalvás előtt. Talán előestéjét töltöm annak, hogy valamivel több leszek, mint holmi beosztott, és Jaime úr jobbkezévé válok. Ehhez magasabb állásra lenne szükség a jelenleginél, és meglehet, ezek a részletek olyan jövőt sejtetnek, ami már kikovácsolódott a főnök agyában. Elmondtam ezt Margaritának. Nem adott egyenes választ, de jelezte, hogy nem veti el a föltételezést. A reggelinél megegyeztünk abban, hogy az a helyes, ha írunk egy levélkét a főnök feleségének kifejezve hálás köszönetünket. Megállapodtunk abban, hogy a feleségem írja alá, én pedig hozzáfűzök valamiféle megjegyzést. Reggel több mint egy órát szántam arra, hogy megfogalmazzam a szöveget. Levelünkben ez állt: – Tisztelt Amparín: az aranykeszeg csodálatosra sikerült. Nemcsak mi voltunk elragadtatva tőle, hanem a gyermekek is megettek mindent, pedig őket nehéz hallal megetetni. Elteszem a receptet, amit adtál, hogy fölhasználjam más alkalmakkor. Egyetértek azzal, hogy a legegyszerűbb konyha a legjobb. A te földed paradicsomaival bizonyára jobb lett volna, de végül is remekre sikerült a fogás és nagyon köszönjük Neked. Szívélyes üdvözlettel: Margarita. – Én pedig hozzáfűztem: – Élvezetes fogásban volt részünk. Nagyon köszönjük, hogy gondoltál ránk és fölkínáltál olyan tenger gyümölcsét, amit nagyon kedvelünk. Szeretettel, Vicente. – Másnap reggel bedobtam a levelet a postaládába azután, hogy Margarita aláírta, de utána munkába menet, miközben a jelzőlámpa a fényeit váltogatta, csaknem rögtön kételyek gyülemlettek föl bennem. Nem voltam biztos abban, hogy e szöveg nem túlzottan alázatos és egyben nem méltánytalan-e kissé. Elvégre is csak közönséges és nem túl nagy halról van szó. Nagyon is látható volt, hogy sok személy között osztottak el darabokat és ez a visszamaradtak közé tartozott, amit nem tudtak hová tenni. Ráadásul belekevertem a gyermekeimet is, mintha szegényeknek soha életükben nem lett volna részük ilyesféle élvezetben. És az utalás a paradicsomokra? Azt mondtam ezzel, hogy nem volt primőr paradicsomunk és ez végül elrontotta az ízt, vagy ellenkezőleg, miért emeltem ki egy kellék jelentőségét, amikor az csak mellékes a főétel mellett? Másrészt mire következtethetnek abból, hogy utaltunk a Földközi-tenger iránti szeretetünkre? Talán fölfrissítem emlékezetüket a meghívást illetően, amire a főnök hónapokkal korábban célzott? Abban a meggyőződésben érkeztem az irodába, hogy a jegyzet több szempontból balfogás. Jaime úrral egyáltalán nem érintkeztem sem reggel, sem a délután folyamán, de munkából jövet összefutottunk a liftben. – Nagyszerű az aranykeszeg – mondtam, noha már megfagyott a hűtőszekrényben. – Úgy készítettétek el, ahogy Pilarín mondta? – Azt feleltem, igen, természetesen. De, Pilarín? Mi azt írtuk, ,,Amparín”. Rémülettől elöntve értem haza. Elmondtam Margaritának, és leültünk a kék asztalhoz a konyhában. Azután megnéztük a Központi Brigád egyik fejezetének befejező részét.

Arató János fordítása

A novella a Napút folyóirat 2009. 1. számából származik.

Fotó: thisedibilelife

ARANYKESZEGGEL KÉSZÜLT RECEPTEK A TARKA BÁRKÁN 

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!