Halak, vizek, halászat Magyarországon XI. – A foki halászat

A természet adottságait kihasználó módszerek

A foki halászat

Nem véletlen, hogy külön írást szentelek ennek a speciális módszernek. A természet és az ember olyan szoros egymásra utaltsága és egymást megértése-elfogadása semelyik más módszernél nem figyelhető meg, mint ennél. Mai szóval azt mondanánk rá, hogy „bölcs hasznosítás”, vagy „ fenntartható gazdálkodás”. Azért valamit, már itt az elején szeretnék leszögezni. Ennek a módszernek a hatása, eredménye és fenntarthatósága is ugyan úgy az EMBERTŐL függ, mint az összes többi módszeré! A TERMÉSZET nélkülünk is kiválóan megvan, tehát az ember csak megértheti és elfogadhatja törvényeit, nem változtathatja meg azokat. Ha mégis megpróbálja, annak súlyos következményei vannak.

Mi is tehát ez a foki halászat?

A megértéshez tisztázni kell a fok fogalmát, működését. Fok csak a szabályozatlan, vagy enyhén szabályozott folyókon fordul elő, mivel ez a képződmény az áradó víz első kilépési pontja a mederből. Így az árvízvédelmi célú vízszabályozás során az első lépések egyike a fokok megszüntetése. A folyóvizek gyakori, kisebb méretű áradásuk során, a hordalékot a lelassuló szélvízen lerakják. Így ott lassan-lassan egy emelkedést hoznak létre, mely a folyót, mint a kutya, hűen kíséri. Ezt hívjuk „hát”-nak. Ezek a folyót kísérő hátak a kisebb áradásokat megfogták, azok nem hágták meg. De ezek a természetes gátak, gyakorta átszakadtak. Ha a szakadást nem javították ki, az állandósult, a víz kimosta, kimélyítette. Ez lett a fok. A fokon tehát már a kisebb árvizek alkalmával is ki tudott áramlani a víz a mederből, majd az áradás alkalmával oda visszatért. A fok szélessége a néhány métertől, a több tíz, esetleg száz méteresig változhatott.

A fokokhoz jellemzően kiterjedt mocsaras, vízállásos terület tartozott, aminek vízellátását a fokon kiáramló víz biztosította.

A Tiszadob-Szederkény-Polgár közötti fokokon (Mirhó, Kakat…)kilépő víz táplálta valamikor a Hortobágy mocsarait (Fekete rét, Jusztus, Ohat-Pusztakócs, Veresnád, Zádor…) és sokszor egészen a Körösök Sárrétjéig is eljutott a Tisza vize. Szép példa a fokra, a Vásárosnaménynél látható Tisza híd előtti Fok-híd, ahol jól látszik a fokhoz kapcsolódó, időszakos vízfolyás is. Nem nevezhető egyértelműen káros képződménynek, hiszen például az alföld természetes vízellátását jobbára ezek a fokok biztosították. Nem véletlen, hogy a Mirhó fokon megkezdődött eltömések ellen a Karcagiak előbb írásban, majd tettlegesen is tiltakoztak, hiszen féltették a legelők és vetések számára oly fontos víz elvesztésétől. (Ma már tudjuk, hogy igazuk volt).

De miért volt ez a fok olyan jelentős halászati szempontból?

A válasz a halak szaporodásában keresendő! A halak jelentős része (főként a pontyfélék népes családja) nem a főmederben ívik, hanem az árvizek alkalmával elöntött területeken. Ehhez viszont át kellett úsznia a fokon, és csak így juthatott el a kedvezőnek vélt ívóhelyre. Az ívás után, az ár levonultával a kifejlett halak nagy része visszatért a főmederbe, míg az ivadékok ideális körülmények között cseperedhettek a kiöntésekben, laposokban, holtmedrekben. Elhúzódó áradáskor már az ivadék is visszatért a mederbe, míg gyors vízszintcsökkenéskor nagy részük kint rekedt. A szerencsésebbek valami mélyebb vízben kihúzták az őszi áradásig, míg a kevésbé szerencsésebbek a madarak étvágyát csillapították, de hát ez az élet rendje.

DSC_2079

A víz mellett élő ember, hamar felismerte, hogy csupán el kell zárnia a fokot, valamilyen arra alkalmas eszközzel, és a visszahúzódó vízzel érkező halakból tisztességes vámot szedhet. Ha csak a visszaáramló vízben alkalmazta az elzárást, biztosított a halak szaporodását, így megteremtve a következő évi fogás lehetőségét. (Ezért fenntartható a módszer). A fogásra szolgáló eszköz lyukméretével szabályozni lehetett a fogott hal méretét, míg az elzárás időpontjával a fogott fajok között lehetett szelektálni. A halak tapasztalat szerint, nem egyformán reagálnak az áradásra. Egyes fajok azonnal megindulnak a mozgó vízzel (süllő, jász, balin), míg mások csak a markánsabb vízmozgásra reagálnak (ponty, harcsa) és vannak igazi lusták, akik a félméteres vízben is jól érzik magukat és kitartanak az utolsó pillanatig (csuka, kárász, compó).

Általában a kiáramlás megszűntekor már lezárták a fokot, mert a halak veszedelmesen hamar megérezték a vízmozgás változását és az ártér elhagyásával azonnal reagáltak rá.

(Egyébként ezt a tényt, a tógazdaságban is alkalmazzák, amikor a részben lecsapolt tóba a lecsapoló műtárgyon keresztül friss vizet engednek vissza. Erre a halak mind a friss beáramló vízre tódulnak, és kevesebb munkával keríthetők hálóba.)

Az elzárás során alkalmazott módszerekről a maguk helyén említést fogok tenni, de olyan sokfélék, hogy nem akarom most lelőni az összes poént.

A foki halászat értelemszerűen nem, vagy csak kevéssé tervezhető, hiszen vagy jön az ár, vagy nem. Ráadásul a fogható halak mennyisége és minősége is kérdéses. Ehhez jön még, hogy meglehetősen komoly eszközigénye volt, hiszen egy 20-30 méter széles nyílást elzárni nem lehetett szedett-vedett eszközökkel. Szóval nem az alkalmi halászok számára való hely volt.

A felkészült halászbokrok, később céhek számára viszont nagy jelentőséggel bírt, hiszen igen tekintélyes zsákmányra lehetett szert tenni, viszonylag rövid idő alatt, relatíve kevés fáradtsággal. Csupán a megfelelő időpontot kellett kivárni a záráshoz.

A fogott halmennyiségre jellemző, hogy a Duna menti halászok 4-5 karikás varsájához képest a rekeszvarsa 10-15 karikás volt, amit jó haljáráskor 2-3 óránként ürítettek.

Sajnos a foki halászat a vízszabályozással a múlté lett, talán csak a Duna szabályozatlan részein lehet vele találkozni napjainkban.

A Tisza mellett Tiszasülyön és környékén viszont megpróbálták feléleszteni a fokrendszert és vele a halászatot. Aki érdeklődik a Magyar Haltani Társasá, illetve a Gödöllöi Egyetem konferencia anyagai között találhat ide vonatkozó előadásokat.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!