Halak, vizek, halászat Magyarországon X. – A halászat módjai Magyarországon

A halászat a magyarság egyik ősfoglalkozása. Számos kiváló néprajzkutató, halász és halakkal foglalkozó szakember írt már róla. A teljesség igénye nélkül néhány név, a nagyok arcképcsarnokából: Petényi Salamon, Herman Ottó, Ecsedi István, Szűcs Sándor, Farkas József, Solymos Ede, Kunkovács László, Lajkó István.

A fent említett szerzők munkái és saját tapasztalataim alapján kívánok végigtekinteni, azon a számtalan módszeren, amelyet a hazai halászok kitaláltak a hal kézre kerítésére. Sajnos a módszereknek jelenleg csak töredéke él. Sem a törvényi háttér, sem a gazdasági helyzet nem kedvez a sokféle halászmódszer és eszköz fennmaradásának.

Magyarország hajdani vízrajza meglehetősen különbözött a jelenlegitől. Nem áll messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy az Alföld, illetve a többi sík terület, mint hatalmas ártér funkcionált. A domb és hegyvidéken, csak a vízfolyások szűkebb völgye volt vízjárta terület, de az is éppen elég gondot okozott az ott élőknek. Szóval az ország jelentős része az év legalább egy részében vízzel borított terület volt, és a települések jobbára a magaslatokon létesültek, ellentétben napjaink gyakorlatával.

karpat_medence_elontes

a folyószabályozások előtt elárasztott területek Magyarországon (fotó INNEN)

Volt hát élettér bőven a halnak, nem is szűkölködtek benne honfoglaló őseink. Nyilvánvaló, hogy nagyobb mennyiségű hal fogásához komoly felszerelés és tudás kellett, azonban a hétköznapi ember számára is könnyen hozzáférhető volt a hal és megfogni sem volt túl bonyolult. S ami a legfontosabb, a jog nem tiltotta a kevésbé értékes fajok fogását, így az bárki számára adott volt! Csupán a köteles halakból kellet beszolgáltatni, bár ennek mikéntje és a beszolgáltató személye nem teljesen tisztázott. Tudtommal a mai napig nem sikerült egyértelműen megfejteni a „köteles hal” megnevezés értelmét sem. Az egyik és kézenfekvő magyarázat szerint a kötelezően beszolgáltatandó fajokat értették alatta. Ezek kivétel nélkül nemes halak voltak (viza, vágó tok, sőreg harcsa, süllő…), bár ez az idők folyamán változott.

A másik, inkább gyakorlati megközelítés szerint a köteles halak közzé azok a fajok tartoztak, melyeket méretükből adódóan, a kézre kerítés után nem hálóban tartottak, hanem kötéllel kötöttek ki. Mai szemmel talán hihetetlen, de abban az időben gyakori volt a 100-200 kg-os viza, ami egy jól irányzott farok csapással képes volt a halászt minden földi gondjától megszabadítani! Az ilyen monstrumokat nem hálóban tartották, hanem kötéllel kötötték ki. Nem volt a kikötés ismeretlen a közelmúltban sem, hiszen egyes szakkönyvek, az 5 kg feletti pontyok esetén, a bognártüskénél való kikötést javasolták. Az biztos, hogy az így kikötött hal sérül a legkevésbé, és akár hetekig is élve tartható.

Elsőként, tekintsük át azokat a módszereket, amelyek kicsiny termelékenységük, alkalmi voltuk miatt, csak az egyéni halellátásban jöhettek számításba.

A kézzel való halfogás.

Aki már próbált puszta kézzel halat fogni, az tudja, hogy nem könnyű feladat. Régen sem volt az, bármit is állítanak a történészek. Csupán annyi volt a különbség, hogy több volt a hal, könnyebben adódott esély. Puszta kézzel való halfogáshoz először is megfelelő terep kell. A halak, a saját közegükben meglehetősen bizalmasak. Például a kárász a növényzetbe bújva, vagy nád közt lapulva egészen kezessé válik. Másrészt, ha a hal nem látja az embert, könnyen megcsalhatóak érzékei. A farka felől simogatva, úgy mintha egy hínárt sodorna neki a víz, óvatosan előre lehet araszolni a kopoltyúig, aminél fogva, egy gyors mozdulattal a hal nyakon csíphető. (Persze ez csak képletesen, hiszen, mint tudjuk a halnak nincsen nyaka.) Így a sekély, térdig, derékig érő vízben, különösen ha az eléggé növényes, elég jó eséllyel indulunk. Ehhez persze rutin kell, de azt magam is láttam, hogy milyen ügyesen tudják kipenderíteni a vízből a kitapogatott kárászt, a kopoltyúfedőket benyomva, a módszerben jártasak. Másik lehetőség, hogy a nyári melegben felforrósodó, iszapos vizet az arra érdemes személy feljárja, azaz jól megtapossa, az iszapot felkeveri. Az ily módon előidézett oxigénhiányt a halak már többnyire nem képesek elviselni, és pipálva próbálnak levegőhöz jutni. Mivel a zavaros vízben nem is nagyon látnak, illetve menekülni sem tudnak, kézzel vagy egy egyszerű kosárra megfoghatók-kimeríthetők.

A mélyebb vizekben már le kell bukni, búvárkodni, hogy a zsákmány megfogódjon. A víz alatti gödrökben, tuskók mellett lapuló ponty, süllő nem szívesen hagyja el jól bevált rejtekhelyét. Így azok ismeretében, oda lebukva azokból vámot lehet szedni. Vagy csak kézzel fogták meg a halat, vagy haltartó hálóba rakták már lent, esetleg farkashurkot csúsztattak a bodnártüskére, aminél fogva fel lehetett húzni a zsákmányt. Solymos Ede említ egy dunai halászt, aki meg is mutatta neki a tudományát, több pontyot is kihozva egy tuskó mellől.

Ezek a módszerek csak alkalmiak voltak, oly annyira, hogy már-már virtus számba mentek. Különösen a bukó halászatnak volt nagy tisztelete, hiszen régen sok ember egyáltalán nem tudott úszni, nem hogy búvárkodva halfogásra gondoltak volna.

Minden gyermekben önként adódik a gondolat, hogy a látott halat valamivel leüsse. Talán ebből alakulhatott ki a doronggal, lánccal való hal ütés gyakorlata. Ennek egy érdekes változata a téli, jégen történő halbunkózás. Ehhez olyan vastag jég kell, ami a halászt elbírja. A csuka, de más fajok is, szívesen tartózkodnak télen is a sekélyebb, nádasos részeken. Ilyen helyeken, a halász a következő módszert követte. Megkereste, hogy hol látható a hal. Ott a hal feletti jégre, a magával vitt bunkóval, vagy baltával erős ütést mért, ami – a víz összenyomhatatlansága miatt – a halig terjedve megölte azt. Az ily módon kimúlt hal, feljött a jég alá, így csak a hirtelenjében vágott léken ki kellett emelni.

A nádas vizek téli halászatának volt egy különleges módja is. Ha elég kemény volt a tél és a nád is elég sűrű, a jég, hízása közben nem tudott felfele emelkedni, mert a belé fagyott nádszálak azt nem hagyták. Így ahogy vastagodott a jég, úgy egyre nagyobb nyomást gyakorolt az alant lévő vízre. Ezt kihasználva meglékelték a jeget, amikor is a léken keresztül a nyomás alatt lévő víz kiáramlott, és a levegőre igyekvő halakat is magával sodorta. Csupán össze kellett kapkodni azokat. Hasonlót magam is láttam, amikor egy horgásztavon, a megkésett téli lékelés miatt 30-40 centi magasságú víz tódult ki a léken, amivel sok ponty is kijött. Sajnos a visszavezető utat nem találták meg, így a következő fagyos éjszakákon, szó szerint belefagytak a vízbe.

Elképzelhetetlen, hogy az íjjal-nyíllal mesterien bánó eleink, alkalom adódván, ne lőttek volna egy-egy halat a megfelelő nyílvesszővel, ami leírva egyszerűnek tűnik, a valóságban azonban embert próbáló türelemjáték.

73785209

Panka csodálatos felvétele a sáregresi halászkunyhóról (több fotó ITT)

Ha végigtekintünk az eddig leírtakon, könnyen felfedezhetjük, hogy ezek a módszerek bizony alapos hely és fajismeretet feltételeztek a gyakorlójától, ha eredményesen akarta azt űzni.

Voltak/vannak azonban olyan eljárások is, melyekhez semmiféle speciális ismeret nem kell. Sőt ezek nagy részét jó érzésű ember, különösen ha halásznak vallja magát, nem használja.

A halak mérgezését már viszonylag régóta ismeri az ember. A kenderáztatók környékén elbódult halakat minden kockázat nélkül fogyaszthatták. Ugyancsak veszélytelen volt a mésszel ellúgosított vízben elpusztult hal fogyasztása. A növényi mérgek (maszlag, beléndek) használatakor már ügyelni kellett, de ezek sem okoztak többnyire bajt. Persze a mérgezést végző egyént a legkevésbé sem érdekelte, hogy nem csak az ehető méretű, hanem minden rendű és rangú hal elpusztul működése folytán.

Ugyan ilyen gyilkos módszer a robbantásos halászat. Háborús időben gránáttal, dinamittal, míg „egyébként” gázt fejlesztő anyaggal űzték ezt a vérengzést. Mivel a víz a levegőhöz mérten sűrű anyag, a robbanás lökéshulláma egyszerűen agyonnyomta az útjába kerülő halakat, amellett, hogy átrendezte a meder domborzatát is. Meglehetősen brutális módszer, egyetlen vigasz, hogy néha az orvhalászok is felrobbantak gránátostul.

Említést tesznek olyan módszerről is, ahol a kisebb vízfolyás mellé, egy másik ágat ástak, és gyorsan átvágva az elválasztó részt, abba vezették a vizet. Az így szárazra került ágból csak össze kellett szedni a halakt. Véleményem szerint, nagyon egyedi módszer lehetett, nem való-színű, hogy túlságosan nagy népszerűségnek örvendett volna jelentős kubikos munka igénye miatt.

A modern halfogás egyik adu ásza az elektromos halfogás. Francia halászok fedezték fel, merő véletlenből, ám a módszer gyorsan hódító útra indult. A váltóárammal történő halfogás kíméletlen és minden méretű halat elpusztít. Az egyenáramú halászat annál erősebb narkózist fejt ki, minél nagyobb a hal, így az ivadékot elvileg nem károsítja. A nagyobb halakat sem megöli, csupán elkábítja. Orvhalászok kezében gyilkos szerszám, mind a halakra, mind használójára nézve.

Természetesen az emberi találékonyság határtalan, így az alkalmi halfogó módszereknek se szeri-se száma. Úgy gondolom, hogy ízelítőnek ennyi is elegendő.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!