Halak, vizek, halászat Magyarországon V. – A mocsár

A mocsár

Talán nincs is olyan ember, aki ne hallott volna a mocsárról, erről a végtelenül sokszínű, változatos élettérről. Persze az információ forrásától függ, hogy kiben milyen kép is él erről a vizes élettérről, mai divatos szóval írva wetlandről.

Ha az ifjúságiregényekből, vagy filmekből merítettük tudásunkat, akkor a mocsár minden bizonnyal úgy él a képzeletünkben, mint egy csúnya nagy posvány, tele náddal, hínárral, na meg persze az elmaradhatatlan koboldokkal, rossz szellemekkel. A tájékozottabbak esetleg hallottak a „nádi emberről”, ne adj isten Matula bácsiról is.

Aki a tudományos hírforrásokhoz vonzódott, azok egy mindenféle lényektől nyüzsgő, pocsos, tocsogós dús növényze

ttel megáldott valamire emlékeznek, amiben valami elképesztően üdvözült mosollyal az arcán turkál egy jobb sorsra érdemes természetbúvár, akinek a bőrét már liszt szitává lyuggatta a milliárdnyi szúnyog. Esetleg élet-halál harcot vív a krokodilokkal és egyéb furcsa teremtményekkel.

Egy ősi táj Szatmár – Beregből, a bockereki mocsári erdő. Itt még koboldok is lakhatnak!

Na de, akkor hol van hát az igazság? Mi is az a mocsár és mire számítson az egyszerű ember, ha ilyen helyre vetődik?

Először is tisztáznunk kell, hogy mi a mocsár, ha úgy tetszik definiálnunk, amibe aztán majd belekapaszkodhatunk, a későbbiek során. Nos a mocsár egy olyan mély fekvésű terület, amely vízzel borított vagy legalább is átitatott és időszakosan kiszárad. E miatt vízkedvelő növényzet telepszik meg benne, amely igen dúsan képes tenyészni. Nem keverendő össze a láppal, amely nem szárad ki, legfeljebb területe csökken. E miatt a lápban ritka, sokszor reliktum növény és állatfajok élnek, amelyek már sehol máshol nem találnak kedvező életteret. Más az ásványosodás is, mert a lápban alapvetően felhalmozódnak a szerves anyagok, amelyek anaerob körülmények között ásványosodnak, míg a kiszáradó mocsárban az aerob és anaerob szakaszok váltják egymást, így a növényzet jobban képes hasznosítani a bekerülő szerves anyagot.

Ez hát a száraz definíció. Most pedig lássuk a hazai példákat.

A talán legismertebb mocsárvilág hazánkban az Ecsedi-láp és a Bihar-Békés határán fekvő Sárrét volt. Ez utóbbi Kis és Nagy-Sárrétre tagolódott, melyeket a Berettyó és a Körösök tápláltak. Európai hírű, ma is élő mocsarunk a Kis-Balaton, míg a Hortobágyon újraélesztették a Fekete-rét, a Hagymás lapos, valamint a Kis-Jusztus mocsarakat.

Ilyen egy mocsár madártávlatból. Jól elkülönülnek benne a nyílt vizes és növényes sekélyebb részek.

Vizsgáljuk meg közelebbről mondjuk az Ecsedi-lápot. Valóban olyan elborzasztó világ volt ez, vagy csak a szokás szerint szenzációra éhes írók tették azzá?

Az Ecsedi-láp nevét Nagyecsed községről kapta, mely a láp szélén létesült. Maga a láp egy hosszan elnyúló mélyedésben foglalt helyet, amely Börvelytől egészen Mátészalkáig húzódott. Vízellátását az igen szeszélyes vízjárású Kraszna folyó biztosította.

Bárki azt gondolhatná, hogy jó-jó, ott volt az a nagy teknő, megtelt vízzel és kész.

Azonban a képlet messze nem ilyen egyszerű. Ugyan is az a bizonyos süllyedés, tele volt lokális, esetenként csak néhány deciméter magas kiemelkedésekkel. Ezeket a népnyelv nagyon találóan különböztette meg. A hosszan elnyúló, széles, magasabb terület volt a hát, míg a keskeny csak gerinc. A kis kiterjedésű, kerek-ovális kiemelkedés, porong néven volt ismert, míg a víz alá soha nem kerülő nagyobb kiterjedésű magaslat telek megnevezést érdemelt.

Nyilván való, hogy ahol magasabb területek voltak, a közöttük lévők a mélyebbek, így először ezek teltek meg vízzel. Ahol elég mély és széles volt a víz, és ezért a mocsári növényzet nem tudta benőni azt érnek hívták. Ilyen erek folytak keresztül Kocsordon, amelyek még ma is jól megfigyelhetőek a városban. Ahol a jószág kijárta a növényt (főképp a szürke marha), azt rónának hívták. Az ér által félszigetként körbevett terület volt a szeg. A sekély, poshadékos vizű, növénnyel benőtt részek fertőként voltak ismertek.

Az Ecsedi-láp. A térkép is feltünteti a tápláló Krasznát, és ha jól megnézzük, a közepén látszanak az erek, amelyek összekötik az északi és déli medencét. Erre az elnyúló magaslatra települt Kocsord.

Most, hogy megismerkedtünk a mocsár részeinek nevezéktanával, ássuk magunkat mélyebbre, tekintsünk be a lassan folyó többnyire sekély vízfelszín alá is. Miféle teremtmények népesítették be ezt a különleges élőhelyet, és miféle hasznokat remélhetett az értő ember belőle.

Először is tisztáznunk kell, hogy a mocsár, nem egy nagy határ posványság. Vannak ilyen részei is, de nem ilyen az egész. Azokon a részeken ahol a felszín elég mély, nagy felületű (akár hálós halászatra is alkalmas, mint azt a Sárrét esetében határperek bizonyítják), növényzettől mentes tavak keletkeznek. Ezeket kötik össze a hol ide, hol oda folyó szintén mélyebb vizű erek. A csak néhány deciméter mély vízzel borított részeken díszlik a nád, a gyékény, a kákafajok és egyéb mocsári növények. Ahol szárazulat van, megtelepednek a fűz, az éger, sőt idővel a kőris, vagy akár a mocsári tölgy is. Azokon a részeken, ahol csak a tavaszi árvizek alkalmával van víz, – többnyire a mocsár szélén – a nedvességkedvelő pázsitfű és keserűfű félék alkotnak kaszálót, legelőt. Ezt hívta a népnyelv rétnek. Láthatjuk, hogy a mocsárnak mily sokszínű az arca, még egy tóhoz viszonyítva is.

Ahhoz azonban, hogy a mocsári halak helyzetét megértsük, tudnunk kell, hogyan is működött ez a rendszer.

Nos maga a mocsár olyan, mint egy hatalmas szivacs. Befogadja, tárolja és csak lassan engedi tovább a vizet. Jelen esetben ez a következőt jelenti. A Kraszna tavaszi, hóolvadásból származó árvize villámgyorsan feltöltötte a láp medencéjének mélyebb vízfolyásait, állóvizeit. Ha a víztömeg nem fért el, akkor elborította a nádasokat, gyékényeseket, ha pedig ez sem volt elég, akkor elnyelte az alacsonyabb hátakat, porongokat is. Ekkorra már a kaszálók is víz alá kerültek. Egyszóval a láp kiöntött. Mivel túlfolyása volt, a víztömeg lassan távozott a medencéből így a víz visszahúzódott a láp „normális” medrébe. A tavaszi vagy nyári zöldár során újra kilépett a mederből, majd megint visszahúzódott oda. Ősszel szintúgy. Ellenben ha elmaradtak az árvizek, akkor a láp zsugorodott és csak a legmélyebb részeken maradt meg a víz benne. Ilyenkor a szárazra került területeken megindult az elhalt növényi anyagok ásványosodása, tőzegesedése, illetve a kiszáradt talajt, a levegő átjárta, így a káros bomlástermékek egy része eltávozhatott. Utoljára 1970-ben a nagy tiszai árvízkor volt az Ecsedi-lápon komoly árvíz. Ekkor olyan mélyedések is megteltek vízzel, ahol már évtizedek óta kukoricát termeltek. Jól látszott, meddig is tartott az egykori vízi világ.

Halak szempontjából ez a vízjárás nem kis kihívást jelent. Egyrészt a tavaszi-nyári árvizek jó ívási körülményeket teremtettek, és az elöntött kaszálókon eszményi halbölcsők alakultak ki. Viszont, egy-két aszályos év, bizony halak tonnáinak jelentette a véget, ha nem tudtak idejében a megmaradó mélyebb vizekbe húzódni. Ezt a létet nem is bírta túl sok faj, de azért a közhiedelemmel ellentétben nem csak néhány hal élt meg a lápban.

A csuka, a kárász, a compó, a réti csík, és a lápi póc a legkeményebb fajok, akik igen szélsőséges körülményeket is túléltek (ez megér majd egy külön írást, zseniális megoldásokat produkált a természet). Az erekben, tavakban megélt a ponty, a harcsa, egyes keszegfélék, sőt még a balin is. Ha kemény aljzatú részek voltak, ott a süllő is megélhetett, sőt a Sárrétről még kecsege fogással is adtak hírt, bár ez nyilván ritkaság számba ment. Az hogy ténylegesen mely fajok domináltak a mocsár változatosságától függtek. Ahol sokféle élettér volt, ott sokféle hal is volt, míg ahol csak nád nőtt a félméteres vízben, ott leginkább kárásszal, csíkkal találkozhattunk.

 A sekély víz speciális halászeszközöket kíván, ilyen például a tapogató

Ejtsünk néhány szót a lápi haszonvételekről, előrebocsátva, hogy a témának könyvtárnyira rugó irodalma van, így igazán csak érinteni fogom a témát.

A mocsári alapanyagok közül lényeges volt a nád, a gyékény, esetleg a fa. Ezek mint építő, kötöző, fűtő és eszközalapanyagok jöhettek szóba.

Élelmiszerek terén a lápban élő vízi szárnyasok (liba, kacsa, bíbic, szárcsa) és tojásaik, a hal a vad, a gyógynövények és a méz, amik említést érdemelnek.

A kaszálókon, legelőkön a marhacsordák és birkanyájak tanyáztak, míg a mélyebb részeken, a fertőkben a szilaj konda dúrt magának bányát. A legjobb legelő mindenkor a lóé volt. A nemesebb madarak tolla (daru, kócsag), sőt a megszelídített madár is fontos portéka volt.

A magasabb részeken a láp körül, de a lápban is lehetett valamelyes földművelést folytatni.

Látható, hogy a láp, ha mai értelemben vett gazdagságot nem is, de megélhetést adott. Nem csoda hát, hogy Karcag város, amelynek határa szintén mocsaras volt, nehezményezte, sőt akadályozta is a mocsarak lecsapolását célzó vízszabályozási munkákat. Többször szót is emeltek, hogy ne vigyék el a vizet tőlük, mert így a jószágnak nem lesz legelője.

Persze a mocsárnak voltak igazán veszélyes részei, amik a járatlan embert örökre elnyelték. Ezeket csak az igazán tapasztalt pákászok, csíkászok, darvászok merték látogatni. Ilyenek voltak a láp kiszáradáskor könnyen lángra kapó és sokszor hónapokig, vagy évekig füstölgő, izzó vastag tőzegrétegek is. Ilyenbe a tudatlan ember, sőt a lovas, nem egy esetben még a szekér is beleszakadt és nagy szerencse kellett a túléléshez. Ezek zsarátnokok többnyire a következő árvízkor aludtak csak ki.

A környék falvaiból az emberek a „rétbe” mentek, „rétészkedtek”. Ezernyi megfigyelés és babona élt emlékezetükben, amely segített eligazodni a lápban. Tudták, hogy a lidércfény után nem szabad menni, azt is, hogy keresztúton éjfélkor nem jó tartózkodni, arról nem is beszélve, hogy ha a nádban nagy helye-huja van, akkor ott boszorkányok tartják a lakodalmat, amire halandó ember nem hivatalos.

Az ilyen rétekbe jártak tojást szedni a falusiak. Ide járt a falusi kacsa és liba is, amik ha nem vigyáztak bizony ősszel elrepültek a vad testvérekkel.

Hallottak a lápi sárkányról, na meg a táltosokról, gyógyítókról. Ismerték a vad, meg a hal járását, így a rátermettebbje akár puszta kézzel is tudott fogni belőle. Tudták, hogy melyik fű véd a töménytelen szúnyog ellen, na meg azt is hogy a faluban melyik vénasszony képes az ember orrára szemölcsöt ragasztani.

Ilyen volt hát az a mocsár, amiből hazánkban a vízszabályozások előtt oly sok volt és mára oly kevés maradt.

Felhasznált irodalom: Szűcs Sándor munkái a Sárrétről, Osváth Pál írásai a Sárrétről, Farkas Jószef írásai az Ecsedi lápról

Fotók forrása: BockerekHagymás lapos, Nagymeggyes, Kis Balaton,  Ecsedi láp és halászos fotók,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!