Halak, vizek, halászat Magyarországon III. – A vizek rendszerezése II.

A vizek biológia alapú rendszerezése

Mint azt az előző részben említettem, a folyók és úgy általában a vizek egyik legkedvesebb időtöltése, hogy a szakembereket megvicceljék, alkalom adtán meglehetősen otromba módon. Nos, a biológiai alapon történő rendszerezéskor ezt olyan művészi szintre vitte a természet, hogy már-már azt gondolhatnánk, ezt a minősítési rendszert csak és kizárólag a saját életük megkeserítésére találták ki a tudósok.

Lássuk tehát miről is van szó!

A szakemberek felismerték, hogy a víz mérhető jellemzőinek értékeit sokkal jobban mutatja egyes fajok megléte, avagy hiánya, mint maga a mérés. Ennek egyszerű a magyarázata. A hal egész életét a vízben tölti, míg a mérés, bármilyen körültekintően is hajtják végre, csak egy adott pillanat állapotát tükrözi. Így lehet, hogy egy kiemelkedően jó, vagy éppen rossz állapotot vélünk belőle kiolvasni. Ellenben a nap 24 órájában az adott víztérben élő élőlények pontosan mutatják, hogy ez csak alkalmi, vagy állandóan jellemző érték volt. Persze vannak hibaszázalékok, hiszen a halak tűrőképessége elég jó, így egy-egy rövid ideig tartó kedvezőtlen állapotot képesek átvészelni (sőt vannak igazi túlélő művészek is, de erről majd a saját helyén). Mivel minden fajnak mások az igényei, (oxigéntartalom, hőmérséklet, lebegő hordalék, táplálék), egy halfaj megléte, vagy hiánya sok-sok más jellemzőről is tájékoztat. E szerint ez egy alapvetően hidrológiai alapokon nyugvó, biológiai ismérvekkel kibővített rendszer.

Szóval elegendő a halakat figyelni és abból nagy biztonsággal megmondható a víz típusa?

Természetes nem. A természet a maga kis praktikáival itt is borsot tör a szakemberek orra alá. Ugyanis, egy faj csak akkor képes tartósan jelen lenni egy víztérben, ha ott nem csak létezni, hanem eredményesen szaporodni is tud! És itt a kulcsszó. Az eredményes szaporodás. Hazánkban a busa és az amur, kiváló életteret talált a Tiszában. Csakhogy ott szaporodni nem tudnak, így emberi beavatkozás nélkül kipusztulnának. (Na jó ez azért nem teljesen igaz, mert már elég régen rebesgetik, hogy talán tud szaporodni, és nem csak a Tiszában, hanem talán még a Balatonban is). Ugyanez a helyzet több védett fajunk esetében. Iskolapélda a réti csík, vagy a lápi póc. Az életükhöz megfelelő víz számtalan van, csak szaporodni nem tudnak a szerencsétlenek. Így aztán a lápi póc fokozottan védett, a réti csík meg védett státuszban van, holott valamikor még disznót is hízlaltak velük.

Másik példa, ha egy árvíz alkalmával a mentetlen oldali holtág compóit kimossa a víz és helyükre mondjuk balint, domolykót meg bagolykeszeget visz. Bizony vakarhatja a fejét a biológus, hogy miként lehet a rohanó Körösben, tipikus mocsári faj, míg a holtág nádas állóvizében valódi folyóvízi fajok.

Ennyi bemelegítés után, lássuk végre magát a rendszert. A szinttájakat a legjellemzőbb, és legnagyobb tömegben jelen lévő halfajról nevezték el. A névadó faj esetenként a víztípus csúcsragadozója is. Ez persze nem azt jelenti, hogy máshol a adott fajjal nem találkozhatunk de az adott szinttájon fordul elő legnagyobb számban, mivel itt a számára legkedvezőbbek az életfeltételek. A halaknak fajtól függően szüksége van bizonyos vízmélységre és medernagyságra, így hiába képes megélni a ponty, vagy a harcsa egy hidegvizű hegyi folyócskában is, nem fog ott magától megjelenni, hiszen ez a víz számukra kicsi.

A pisztráng szinttáj jellemző hala a sebes pisztráng (vigyázzunk, a szivárványos pisztráng amerikai betelepülő, hazánkban nem őshonos), a fürge cselle és a kövi csík. Ezen fajok a hideg, oxigéndús vizet igénylik, amiben jobbára szerény növényi élet van, és a tápanyagok többnyire a külvilágból érkeznek (pl. falevél). Ezen a csekély táplálékbázison bolharákok, tegzesek élnek, egyúttal a pisztráng táplálékát is ők, illetve a cselle és a csík adják, a nagy számú vízbe hulló rovar mellett. Hazánkban bár vannak a pisztráng számára alkalmas vizek, nem jellemzőek. Ez a szinttáj a hidrológiai rendszerben a felső szakasz felső-középső részére tehető.

a sebes pisztráng

és a fürge cselle – a két karakterfaj

Ahogy a patak egyre több vizet szállít és csendesül folyása a pénzes pér szinttájra jutunk. Itt már van növényzet a meder lassabb részein és a fő halfaj a pénzes pér. Előfordul mellette még a pisztráng is, illetve már a domolykó is. Hazánkban a Hernád felső folyása (határon túli) tipikus példája ennek. A hidrológiai rendszerben a felső szakasz alja, középső szakasz teteje tartozik ide. fejes domolykó

A pér szinttáj után a víztömeg egyre nagyobb, az aljzat kavicsossá, homokossá válik, de még mindig nagy sodrású. Nos ez a márna és a paduc igazi otthona, tehát a márna szinttáj. Különösen a paduc tud nagy tömegben megjelenni ezekben a vizekben. A márna megél a zavarosabb, lassabb vízben is, de a szaporodásához tiszta, gyors oxigénben gazdag vízre van szüksége, aminek alja homokos. Kísérő fajként már megjelenik a bagoly és a laposkeszeg, a domolykó, itt-ott a süllő is. A kecsege, a bucók és a selymes durbincs mellett igen értékes faja ennek a szinttájnak, a dunai galóca, amely egyetlen igazán nagyra növő édesvízi lazacféle Európában. Kedvenc tápláléka a paduc, amiből a 20-25 kilós méret eléréséig szép számmal fogyaszt. Hazánkban bizonyítottan előfordul, csak az a kérdés, hogy itt szaporodik-e, vagy ezek csak lesodródott példányok. A Dráva felső folyása, a Szigetközi-Duna, valamint a Felső-Tisza és a Szamos iskolapéldák erre a szinttájra. Hidrológiai szempontból a középső szakasz közepe-alja mutatja ezeket a sajátosságokat.

a különleges dunai galóca

és a titokzatos kecsege

Hazánk folyói legnagyobb részt a dévér szinttáj jellemzőit mutatják. Homokos-iszapos fenék, dús part menti és esetenként mederbeli növényzet, lassú folyás és természetesen változatos táplálékforrások. Kagylók, csigák, szúnyoglárvák, tubifex alkotják a táplálékbázist, a tegzesek, vízibolhák, ászkarákok mellett. Jellemző, tömegalkotó fajok a dévérkeszeg, karikakeszeg, ponty, csuka, süllő harcsa, garda, balin, koncér, bodorka, jász, stb. Változatos életterek, nagy számú, tág tűrésű faj jellemzi.

 tömegfaj a dévérkeszeg

a dunai halászok kedvelt hala a jász

A sort a durbincs szinttáj zárja, ahol a víz már igen lassú, nagyon iszapos aljzattal, igen dús vegetációval és szélsőséges hőmérsékleti és oxigén értékekkel. Hazánkban ilyen nincs, közelben is csak a Duna-delta. Jellemző fajok a tágtűrésű pontyfélék, amelyek jelentős része a dévér szinttájra jellemző, de képes megélni mostohább körülmények között is (ponty, dévér, bodorka, karikakeszeg, balin,) és a ragadozók, mint a csuka, harcsa, sügérfélék. Ahol a befogadó tengerben élnek tokfélék, azok is felhatolnak ebbe a szinttájba. A torkolat környékén a félsós vízben feltűnnek a tengeri halak képviselői is, mint például a lepényhal.

A fentiekben elmondottak igazak a nagyobb folyóvizekre. De mi a helyzet a kis vízhozamú patakokkal, csatornákkal? Természetesen az élet túl egyszerű lenne, ha ezekre is rá lehetne húzni a fenti sémát. Ezeket a vizeket a szakemberek két szakaszra osztják, főként a szerint, hogy mekkora a vízhozamuk és milyen a meder növényessége. Az első a gyorsabb folyású, kisebb vízhozamú, de tisztább kevésbé növényes domolykó szinttáj. Itt a domolykó mellett a kisebb méretű keszegfélék, csíkfajok találnak otthonra.

a fejes domolykó, bár pontyféle, nem veti meg az apró halakat sem

A második a lassabb, nagyobb vízhozamú, növényesebb de változékonyabb létfeltételeket adó sügér szinttáj. Itt a sügér a csúcsragadozó, míg a táplálékbázist szintén a kisebb termetű keszegfélék adják. Ezekben a vizekben előfordul, hogy mindössze néhány halfaj népesíti be. Mellettük kis számban felbukkannak kísérő fajok, úgymint a bodorka, a küsz, a kárász, más kis termetű keszegfélék.

a csapósügér, igazi kis terminátor, akváriumban tartva igazán látványos

Lássunk zárásként egy érdekességet méghozzá a Tisza-tó és környezete viszonyait. A tározó létrehozása előtt a Tisza ezen szakasza egy márnás-dévéres szinttáj keverékét mutatta. Jelen voltak benne olyan fajok (márna, kecsege), melyek kimondottan áramló vizet igényelnek, míg mellettük szép számban képviseltették magukat a keszegfélék, természetesen a gyorsabb részeken az áramlás kedvelő fajok (lapos, karika), míg a lassabb részeken a stagnofil fajok (dévér, karika). E mellett a süllő, a csuka és a harcsa is megtalálta a neki megfelelő életteret. A duzzasztó megépítése azonban a fennálló rendet megváltozatta. A folyás sebessége lelassult, így egyre több hordalékot rakott le, az addig tiszta részeken. Ez által a márna, a kecsege és a süllő lassan kiszorult a területről, míg az állóvizet kedvelő fajok száma nőtt. Ez a tározótérben hatványozottan jelentkezett, hiszen itt kimondottan mocsaras részek is kialakultak, ahol csak az ezüstkárász és néhány keményebb életű halfaj képes megmaradni. A süllő ugyanakkor a tározótérbe vezető csatornákban megtalálta a kemény, iszapmentes aljzatot, így oda húzódott. A duzzasztó alvize gyorsult, míg a felvíz lassabbá vált, így a Tisza jelentős hosszának halfaunájára hatással volt ez az egyetlen tározó megépítése.

A következő részben az állóvizek kategorizálásával fogunk megismerkedni, egyúttal lezárni a vizek rendszerezését, aztán pedig belecsapunk a halászatba.

Képek forrása: dunai galóca, jászkeszeg, dévérkeszeg, sebes pisztráng, domolykó, fürge cselle, kecsege, csapósügér.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!