Tejben párolt süllőfilé ropogós fricobárkában zöld almás zöldborsó mártással és parmezános galuskával – Halfejű Istók III. rész

Nem, nem, alapanyag szaporításra még nem vagyok képes, de bizony tényleg ennyiféle ételt sikerült készíteni az egyhuszas tündérből. Két főre mind elég volt, a hal utolsó porcikáját is felhasználtam, így a süllő ára már nem is tűnt olyan vészesnek.

Mind közül a legjobban sikerült fogás az alábbi volt. Igaz, ide csak “kóstolóadagnyi” hal jutott, egyáltalán nem hiányzott több; egy olasz menü első fogásának el tudom képzelni egy magyar főfogásának már nem feltétlenül. Persze, minden attól függ, mit tervezünk elé és utána.

Az alapötletet a Magyar Konyha húsvéti számában publikált “tejben párolt fogas karalábéval és citromos fogassal” (Buday Péter receptje) adta. Ebből is elsősorban a párolólé összeállítása volt az, amit felhasználtam. Nem hőmérőztem, ti.  hőmérőm nincs, nem 65 fokoztam, mert a sütőn nem tudok 65 fokot produkálni, ami a hal főzési idejét illeti, egyszerűen a jóérzésemre és a tapasztalataimra hagyatkoztam – mint ahogy ezt a legtöbb háziasszony teszi. No meg ez itt ugye elsősorban nem szakmai fórum. 🙂

A fricoról az előző részben írtam, az utolsó darab Montasioból jutott két ropogós sajtbárkára is.

Recept:

Tejben párolt süllőfilé ropogós fricobárkában zöld almás zöldborsó mártással és parmezános galuskával

Hozzávalók 4 főre:

A halhoz: 4 db kb. 60 grammos süllőfilé, 350 ml tej, 100 ml extraszűz olívaolaj, 1 kicsi vöröshagyma, 1 tk. egész feketebors, só

A mártáshoz: a fenti párolólé leszűrve, 1 ágacska rozmaring, 100 g friss vagy fagyasztott zöldborsó, 1 zöld alma, 1 tk. vaj

A fricohoz: 160 g legalább 4-6 hónapos Montasio, 1 tk. vaj,

A parmezános galuskához: 3 tojás, 100 g frissen reszelt Parmigiano Reggiano, 150 ml tej, kb. 300 g liszt, só, frissen őrölt feketebors, csipetnyi frissen reszelt szerecsendió

A végén: néhány csepp frissen facsart citromlé.

Elkészítjük a galuska masszáját: a tojásokat egy keverőtálba ütjük, sózzuk, borsozzuk, hozzáadjuk a szerecsendiót, a tejet, a reszelt parmezánt, és a lisztet, az egészet simára keverjük, félretesszük. (Ha a massza túl sűrű, adhatunk hozzá tejet, ha túl lágy, kevés lisztet.)

A párolóléhez egy lábasban felforraljuk a tejet és az olajat, hozzáadjuk a babérlevelet, a borsot, a hagymát és egy kevés sót, majd 2-3 percig forraljuk. Ekkor beletesszük a süllőfiléket, és takaréklángon – szinte ne is bugyogjon a tej – kb. 3-4 percig főzzük. A filéket kivesszük, félretesszük, lefedjük, melegen tartjuk.

Közben az almát meghámozzuk, felkockázzuk.

A fűszeres tejet leszűrjük, hozzáadjuk a rozmaringágat, a zöldborsót és az almakockákat, majd addig főzzük, amíg a borsó megpuhul. A rozmaringot kidobjuk, a borsós-almás tejet botmixerrel sima mártássá dolgozzuk. Hozzáadjuk a vajat – ha szükséges, sót – egyszer felforraljuk, félretesszük, melegen tartjuk.

A fricohoz a sajtot kislyukú reszelőn lereszeljük. Egy serpenyőben kevés vajat olvasztunk, beleszórjuk a sajt negyedét, megvárjuk amíg körlappá olvad, majd a lap mindkét oldalát aranysárgára sütjük. Konyhai lapáttal kiemeljük, és hengeres tárgyra simítjuk, itt hagyjuk teljesen megszilárdulni. A műveletet még háromszor megismételjük.

A galuskamasszát lobogó sós vízbe szaggatjuk, és újraforrástól számítva nem több mint 2-3 perc alatt készre főzzük. A galuskát leszűrjük, azonnal tányérokra szedjük, meglocsoljuk az almás zöldborsó mártással, ráhelyezünk egy-egy fricohajócskát, mindegyikre egy-egy párolt süllődarabot teszünk, meglocsoljuk néhány csepp citromlével, és azonnal tálaljuk.

Folytatjuk Halfejű Istók történetét is. (Az első részt itt, a másodikat itt olvashatjátok.)

Lássuk tehát, honnan vette Juli a halat…

Halfejű Istók III: rész

– Hát hol halásztad? Hadd menjek én is oda!
– Úgy volt, hogy kimentem a nádasba, és bekajabáltam a vízbe, hogy jól hallhassa a Vízkirály: ,,Hallod-e, Vízkirály, igen-igen éhesek vagyunk, a párom meg én. Adjál egypár jó halacskát!” Még jóformán ki sem mondtam az utolsó szót, már ott ficánkoltak a lábam előtt ezek a gyönyörű halak.
– No, ez már igen. Holnap én is így teszek – mondta Bálint.
Esteledett már, amikor Bálint elment a nádas felé. Lekuporodott a földre, és úgy kiáltott a vízbe:
– kedves jó Vízkirály! Szépen kérlek, add nekem a halfejű fiúcskát. Ígérem, hogy úgy fogom szeretni, mintha az én saját fiam lenne. Látod, én nagyon szegény ember vagyok, de nagyon gazdagnak érezném magam, ha enyém lehetne Istók.
Ott állt soká Bálint, és várt. Várt, várt, egyszerre csak előtte volt Halfejű Istók.
– Igazán úgy tudnál szeretni, mintha emberfejű volnék?
– Igen. Éppen úgy vagy még jobban.
– Na, akkor veled megyek, édesapám. Meglátod, nem lesz okod megbánni, hogy fiaddá fogadtál.
Azzal megfogta Bálint kezét, és mentek szépen, boldogan.
Juli sírt-rítt, amikor megtudta, hogy Bálint fiává fogadta Halfejű Istókot.
– Minek tettél csúffá ezzel a csudabogárral?! – rivallt Bálintra. – Engem csúfol ki az egész világ, hát nem jobb nélküle élni?
Istók ott lapult a sarokban, és tátogatta a száját. Nagyon szenvedett a szárazon, és az asszony szavai is úgy érték, mint a korbácsütés.
– Inkább elmegyek, de ezzel a csúfsággal nem leszek egy födél alatt – siránkozott Juli.
– Hát csak eredj! Ha nem fogadod Istókot jó szívvel, akkor jobb is, ha világgá mész.
Másnap Juli összekötötte a kis batyuját, és elment. Bálint és a halfejű ott álltak a kiskapuban, és búsan néztek az asszony után.
– Hát, édes fiam, Istók, magunkra maradtunk. De ha Juli meg tudta tenni, hogy itt hagyott bennünket, akkor jó is, hogy elment.
Bálint és a halfejű mindennap kimentek a vízre, és annyi halat fogtak, hogy tele volt a bárka. Istók lebukott a víz alá, és úgy terelte be a halakat a hálóba, mint a juhász a birkákat a karámba. Volt is pénze Bálintnak bőven. Szép, takaros házat épített, új hálót és új bárkát vett, éppen olyat, amilyet tervezgetett akkor, amikor a köveket halászta.
Minden nagyon jó lett volna, csak Juli hiányzott nagyon. Lassan múlt az idő, eljött az ősz. Kövér kocák híztak az ólban, tarka foltos tehénke kérődzött az istállóban, de mit ért mindez, ha Juli nem jött meg. A halász egyre sóhajtozott, egyre sápadtabb lett. Jól látta ezt Istók.
Vastag hólepel borította be az egész falut. A Balatont tükörsima jég lepte el. Bent a jó meleg szobában vígan pattogott a tűz a kályhában. A ablakon keresztül nézett ki Bálint a fehér világba. Valaki megzörgette a kaput.
– Eredj ki, Istók, nézd meg, ki van odakint!
Nyitja Istók a kaput, hát egy igen-igen öreg, hosszú szakállú ember áll a kapu előtt.
– Engedj be, gyermekem, mert megvesz az isten hidege.
Istók hamar levette a ködmönét meg a báránybőr süvegét, és odaadta az öregembernek, azátn behívta a szobába.
– No, öregapám, mi járatban van? – kérdezte Bálint.
– Én a bánat kergetője vagyok, fiam. Járom a nagyvilágot, és ott, ahol szomorúság vagy bánat van, elhessegetem. Igen sok dolgom van, mindenütt akad valami hessegetnivaló.

A mese végét a hétvégi gyerekeknek (is) szóló posztban olvashatjátok..

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!